Spanyolország, avagy mi volt a buborékban?
Valószínű, hogy Spanyolország nem szorul EU-IMF-hitelprogramra, gondjait egyelőre megoldhatja az a legföljebb 100 milliárd euró, amelyre az euróövezeti mentőalapokból számít, kizárólag a bankok tőkefeltöltésére. Ám akárhogyan is, hosszabb távon Spanyolország bajai sem oldhatók meg pusztán azzal, hogy a nemzetközi hitelezők jó pénzt dobnak a rossz után.
Azt kellene tudni, mi minden volt igazából abban a spanyol buborékban - és persze legalább annyira a görögben vagy az olaszban és kisebb mértékben akár a franciában - az ingatlanárakon kívül. "Párhuzamos életrajzok" segíthetnek.
Az euróövezeti mintaország, Németország hazai összterméke (GDP) a múlt évtizedben évente átlagosan kevesebb mint 1 százalékkal nőtt az EU és az OECD statisztikái szerint, Spanyolországé majdnem 2,5 százalékkal gyarapodott évente. Németországban a lakossági fogyasztás majdhogynem stagnált évi átlagban, Spanyolországban ez is majdnem 2,5 százalékkal nőtt évente, beszámítva az utóbbi pár világválságos év visszaesését is. Németországban az alkalmazottak összes díjazása reálértékben évente átlagosan 0,4 százalékkal csökkent az elmúlt évtizedben - beszámítva a világgazdasági fellendülés éveit is -, Spanyolországban évente közel 4 százalékkal nőtt. A munkáltatók óránkénti munkaköltségéből a munkát terhelő adók és járulékok Németországban rendszeresen csökkentek, évente átlagosan 1-2 százalékkal, miközben Spanyolországban évente éppen 1-2 százalékkal nőttek reálértékben.
Eközben Németországban a foglalkoztatottak aránya tíz év alatt 65 százalékról több mint 72 százalékra nőtt, de ez Spanyolországban az euróövezet megalakulásakor, 1999-ben mért 54 százalékról 2007-ig is csak 66 százalékra emelkedett, majd tavalyra 58 százalék alá csökkent. A munkanélküliség Németországban 1999-ben körülbelül 9 százalékos volt, majd 10 százalék körül alakult, és 2008-tól csökkenve most 5,5 százalék alatt van. Spanyolországban a munkanélküliség az 1999-es 14,5 százalékról 2006-ra 9 százalék alá apadt, de 2010-ben már 19-20 százalékos volt, most pedig több mint 24 százalékos. Ám nem azért, mert nem "deregulálták" eléggé a munkajogi szabályokat német mintára, hanem mert összeomlott az építőipar.
A manapság gazdasági csodaszernek tartott export bővítésének ütemében Németország alig előzte meg Spanyolországot, csakhogy a külkereskedelmi mérlegük ellentétesen alakult az import miatt. A német kereskedelmi mérleg többlete az 1999-es 13 milliárd euróról már 2002-re 110 milliárd euróra nőtt, majd azóta évente átlagosan 140 milliárd euró volt. Eközben a spanyol külkereskedelemnek minden évben hiánya volt: az évtized elején évi 10 milliárd euró, a fellendülés 2007-es csúcsán több mint 70 milliárd euró - csak a mostani általános gazdasági romlás és fogyasztáscsökkenés teremthet többletet, az idén talán 40 milliárd euró erejéig az EU becslése szerint.
Vagyis szinte minden fordítva történt Németországban, illetve Spanyolországban. A németek egy egész évtizedre elhúzott életszínvonal-romlás, gyenge gazdasági növekedés, kevés beruházás, de mind több és mind olcsóbb munka árán erős külkereskedelmet produkáltak, és most jobban bírják a válságot. Eközben a spanyolok egyre jobban éltek, mind jobban gyarapodtak, beruháztak és bőségesen importáltak, pedig kevesebbet dolgoztak, amíg a fellendülés tartott, ám ők meg most vannak bajban.
Ebben nyilván nem az államháztartás a ludas. Németország deficitje az elmúlt évtizedben hétszer haladta meg az EU-ban egyezményes deficitkorlátot, miközben Spanyolország államháztartási hiánya 1999-től 2007-ig minden évben jóval kisebb volt az egyezményes 3 százaléknál a GDP-hez képest. A német kormányzati adósság 1999 óta csak egyszer volt az egyezményes 60 százalék alatt a GDP-hez képest, és most 81 százalék fölött jár, ám Spanyolországé az 1999-es 62,4 százalék után a 2006-os mélyponton már csak a GDP 36,3 százaléka volt, és még tavaly is csak a 68,5 százalékára nőtt.
Az ellentétes irányzat kiindulópontja eszerint nem lehet más, mint az euróövezet maga. Az, hogy az Európai Központi Bank által 1999 óta megszabott, egységes alapkamat túl magas volt a gazdagabb, lassabban fejlődő tagországoknak, ám túl alacsony a gyorsabban fejlődő többieknek. Ez a kamatszint ösztönözte a fizetésemelést, a beruházást, az importot, a folyómérleg-hiányt éppúgy, mint az ingatlanvásárlást Spanyolországban - innen az "ingatlanbuborék" is -, és ez keltette azt a látszatot a magánszférában, hogy bátran el lehet adósodni. Miközben Németországban a magánadósság aránya a GDP-hez képest a 2000-es 165 százalékról 2010-re 164 százalékra csökkent, Spanyolországban ez 187 százalékról 283 százalékra, Olaszországban 126 százalékról 181 százalékra, még Franciaországban is 170 százalékról 224 százalékra ugrott.
Úgyhogy amikor beütött a világkrach, a német kormány a közadósság növeléséből a gazdaság valamelyes szinten tartását finanszírozhatta, ám a spanyol kormány ehelyett a magánadósságok államosítására kényszerült és kényszerül - tulajdonképpen ez történik, amikor megmenti a törleszteni már nem tudó adósok miatt megingó hazai bankrendszert akár piaci hitelből, akár az euróövezeti mentőalap kölcsönéből.
Mi ebből a tanulság? Egyes elemzők szerint az euróövezet mindenkinek többet árt, mint használ - jó időkben a gazdagokat, rossz időkben a szegényeket sújtja -, ideje hát feloszlatni. Mások - köztük a mértékadó európai politikusok - azt mondják: inkább előre kell menni, vagyis a közös pénzügypolitika okozta egyenetlenségeket költségvetési unióval, és abból költségvetési transzferrel kell kisimítani. (MTI)
