Kadhafi, avagy áldásból átok - HÁTTÉR
A gondolatait tartalmazó, harminc évvel ezelőtt igen nevezetes, mára külföldön elfeledett "Zöld Könyv" előszavában ez olvasható: "...gondolatai... az élet szívéből, a megkínzottak, elnyomottak, a szomorúak, a jogfosztottak szívéből fakadnak." És most az új szomorúak Kadhafi ellen fordultak, gyilkosnak és népirtónak nevezve az egykori ifjú reménységet, aki időközben 69 éves lett. Vajon mi történhetett azóta?
A líbiai vezető álmainak valóra váltását sokáig segíteni látszott az olajvagyon, amely hatalomra kerülése után tíz éven belül kétszer is felértékelődött: először 1973-74-ben, az akkori arab-izraeli háborút követő arab olajembargó miatt, majd 1979-80-ban, az iráni iszlám forradalmat követő keresleti pánikban. A bevételeket azonban a líbiai vezetés nem csak a hazai gazdaság valamelyes fejlesztésére költötte.
Ez a gazdaság ma sem áll valami fényesen, annak ellenére, hogy Líbia lakossága még mindig csak 6,5 millió, és az ország a napi másfél millió hordós exportjával a világ 15-ik számú olajexportőre, 47 milliárd hordós bizonyított, kitermelhető tartaléka pedig nagyságra a 9-ik a világon. Ám a sivatagos országnak az olajon és a földgázon kívül alig van más eladni valója: az export több mint 95 százaléka olaj és földgáz, és abból származik a központi bevételek 80 százaléka a CIA World Factbook adatai szerint. Az olajbányászaton kívüli ipar, amely a hazai össztermék (GDP) mintegy 20 százalékát adja, csak az utóbbi néhány évben kezdett kirándulni az élelmiszer-feldolgozás felől az olajvegyészet, a vas-, acél- és az alumíniumgyártás területére is.
Így Líbiában az egy főre jutó GDP vásárlóerő-paritáson 13.800 dollár volt tavaly (Magyarországon 19.000 ezer dollár szintén a CIA számítása szerint). Ezzel Líbia a világranglista 83-ik helyén állt - vagyis az olajban gazdag ország a világ szegényei között van, annak ellenére, hogy tavaly - az olaj árának emelkedésével - 10,3 százalékos GDP-növekedés követte az előző évi, 1,6 százalékos visszaesést, és a közalkalmazottak bértömegét 15 százalékkal növelték. A sok bevételből ugyanis régebben bőven fordítottak egy másféle exporttermékre: a líbiai forradalom - külföldről nézve a terrorizmus - exportjára.
Ez a költség azonban nemzetközi kiközösítést és büntető intézkedéseket hozott, amelyek hovatovább a gazdaság fékjévé váltak. Úgyhogy Kadhafi átgondolta a dolgot: egyszer csak mindent beismert, és mindenért bocsánatot kért, amit emberei külföldön elkövettek. A 2001. szeptemberi New York-i merényletek után szolidaritását nyilvánította az Egyesült Államokkal, és alkut kötött: országa többmilliárd dollár kártérítést fizetett, megígérte, hogy szembeszáll a nemzetközi terrorizmussal, és felhagy tömegpusztító fegyverek megszerzésére irányuló erőfeszítéseivel. Cserébe 2006-ra az összes ENSZ- és amerikai szankciót visszavonták.
Ennek már volt hozadéka: Líbiát megrohanták a külföldi befektetők, elsősorban az olajtársaságok, amelyek ma már az olaj felét termelik ki ott. A nyugati kapcsolatépítéssel egyidejűleg lazulni kezdett a rendszer "szocialistánál is szocialistább" hevülete: reformokba kezdtek. Ezek közül a nyugati elemzők leginkább a privatizáció megkezdését, az ár- és szociális támogatások szűkítését és a bankkamat felszabadítását emelik ki, mint olyanokat, amelyek a széles nemzetközi áramlatba illeszkednek.
A líbiai társadalom törzsi hagyományokkal és kapcsolatokkal tarka szövevényében azonban ezek a reformok kevésbé a közjót, inkább azt táplálták, amit európai kifejezéssel korrupciónak lehet nevezni. A reformok gazdagsághoz segítették a szerencsés közelállókat, miközben a szegények még szegényebbek lettek. A munkanélküliség tavaly több mint 30 százalékos volt, és a kilátástalanságot növeli, hogy a már évi 2,1 százalékos népszaporulat miatt a lakosság több mint fele 24 éven aluli: nekik jóformán semmi sem jutott.
Hiába szüntették meg januárban a hazai élelmiszerek forgalmi adóját és a szükségletek háromnegyedét fedező importélelmiszerek vámját, ez már elkésett, amikor a líbiaiak, főleg a beduin Kadhafival sohasem rokonszenvező keleti berber törzsek vezetői felfigyeltek a tunéziai és az egyiptomi példára. A "nép szívéből" jött vezető így lett az új nemzedék szívből jövő átkainak céltáblája. Még nem tudni, mi lesz, ha az olajban gazdag keleti országrészt elszakítják a lázadók, vagy esetleg egész Líbiában győz a lázadás.
Az ilyenkor szokásos piaci ijedtségen kívül nem fenyegeti veszély a világ kőolajellátását: a nemzetközi kereskedelmi tartalékok bőven elegendők a Líbiából esetleg kieső mennyiség pótlására, és más OPEC-országok is szívesen exportálnak többet. Nagyobb bajra számíthatnak a Líbiában beruházó, fejlesztő külföldi cégek, olajtársaságok, építővállalatok, bankok, elsősorban a leginkább jelenlévő olaszok, köztük az ENI olajtársaság vagy az UniCredit bankcsoport, amelyben több mint 7 százalékos a líbiai jegybank és az állami pénzalap részesedése.
Líbiában a közvetlen külföldi beruházások értéke 18,64 milliárd dollár volt tavaly év végén (Magyarországon 72,6 milliárd dollár), a líbiai intézményeké külföldön pedig 15,32 milliárd dollár (a magyar tulajdonosoké külföldön 20,5 milliárd dollár a CIA Factbook szerint). Ha a lázadók győznek, ezeknek a befektetéseknek a sorsa sokáig bizonytalan lesz. Ha Kadhafi győz, akkor viszont ismét nemzetközi szankciókat hozhat a megtorlásai keltette nemzetközi felháborodás, megszakítva a gazdasági együttműködést. (MTI)
