Nem fogy el a vizünk - csak nem tudjuk megtartani! - a Körkörös.hu legfrissebb elemzése

Magyarországon sokáig magától értetődőnek tűnt, hogy a víz rendelkezésre áll. Ha kinyitjuk a csapot, folyik. A Kárpát-medence térképén egy vízben gazdag térséget látunk: folyók, tavak, vízfolyások hálózatát. Az elmúlt évek aszályai, rekordalacsony vízállásai és talajvízszint-csökkenései azonban jelentősen megrendítették a biztonságérzetünket.

A probléma első pillantásra időjárási kérdésnek tűnik: kevesebb az eső, hosszabbak a hőhullámok, kiszáradnak a földek, süllyed a vízszint. A vízhiányt azonban nem csak az okozza, hogy valóban kevesebb csapadék érkezik, hanem az is, hogy a lehulló vizet nem tudjuk elég jól megtartani. Vagyis a klímaváltozás mellett erőforrás-gazdálkodási problémáról is beszélünk.

Az OECD 2026 márciusban megjelent, Magyarország vízgazdálkodási ellenállóképességéről szóló jelentése szerint 2000 és 2023 között Magyarország teljes megújuló édesvízkészlete átlagosan évi 3 százalékkal csökkent. Ugyanez a jelentés arra is felhívja a figyelmet, hogy vízkészletünk erősen függ a határainkon túlról érkező vízhozamoktól, ami különösen sérülékennyé teszi az országot a klímaváltozással és a regionális vízhasználati változásokkal szemben. 

Közben a vízkivétel nem csökken, hanem nő!

Ugyancsak az OECD adatai alapján Magyarországon 2014 és 2022 között évente átlagosan 1,3 százalékkal emelkedett a vízkivétel, 2023-ban pedig az elérhető adatokkal rendelkező 13 uniós ország közül Magyarországon volt a harmadik legmagasabb az egy főre jutó vízkivétel: 495 m3/fő. Ez az adatsor egyértelműen azt mutatja, hogy a vízválság nem pusztán természeti jelenség, hiszen a vízhasználati rendszereink is egyre nagyobb nyomást helyeznek a készletekre.

Az Országos Vízügyi Főigazgatóság 2026-ban közölt vizsgálata szerint a Nyírség felszín alatti víztároló rétegeiben 2010 és 2022 között 5,21 köbkilométerrel csökkent a talajvíz mennyisége. 2010 és 2022 között 5,21 köbkilométerrel csökkent a talajvízzel kitöltött térfogat. Ez a térség egészére vetítve átlagosan 102 centiméteres talajvízszint-csökkenést jelent; 20 százalékos porozitással számolva ez 1,042 milliárd köbméter vízhiány.

A Homokhátság helyzete különösen súlyos. A WWF Magyarország évek óta figyelmeztet arra, hogy a térség vízháztartása felborult, a felszín alatti vízkészlet kimerülése pedig nemcsak természetvédelmi, hanem mezőgazdasági és ivóvízbiztonsági kérdés is. A legfrissebb sajtóbeszámolók szerint és az OVF adatai alapján jelenleg közel 2 köbkilométer víz hiányzik a Homokhátságról a sokéves átlaghoz képest, ez nagyjából a Balaton vízmennyiségének felel meg.

A klímaadatok szintén azt mutatják, hogy nem egyedi kilengésről van szó. A HungaroMet értékelése szerint 2025 országos átlagban a negyedik legszárazabb év volt 1901 óta, miközben az éves középhőmérséklet 1 Celsius-fokkal meghaladta az 1991–2020-as átlagot. A 2026-os év sem indult megnyugtatóbban: áprilisban országos átlagban mindössze 4,1 milliméter csapadék hullott, ami 90 százalékkal maradt el az 1991–2020-as átlagtól. Ez 1901 óta a második legszárazabb április volt.

A Zöldgazdaság 2026 kötet egyik fontos megállapítása, hogy a Kárpát-medencében nem csak a csapadék éves összmennyisége változik a legdrámaibban, hanem annak eloszlása is. A 20 milliméternél több csapadékot hozó napok száma növekszik, miközben összességében csökken a csapadékos napok száma. A hosszabb havas időszakok gyakorlatilag eltűntek, a magasabb hőmérséklet pedig fokozza a párolgást, ez pedig kedvezőtlenül hat a talaj nedvességtartalmára és a felszín alatti vizek utánpótlására.

Vagyis egyre gyakrabban fordul elő, hogy a víz nem akkor, nem ott és nem olyan formában érkezik, ahogyan a talaj, a mezőgazdaság vagy a települések hasznosítani tudnák. A hosszú száraz időszakokat hirtelen, intenzív esőzések szakítják meg. A csapadék ilyenkor nem beszivárog, hanem lefolyik. A városokban a burkolt felületek és a túlterhelt csatornahálózatok gyorsan elvezetik, a mezőgazdasági tájakon pedig a kiszáradt, tömörödött talaj sokszor nem képes elég gyorsan befogadni.

Az Európai Bizottság is felismerte a problémát, 2026 áprilisában 21,5 millió euró rendkívüli támogatást mozgósított az EU mezőgazdasági válságtartalékából Bulgária, Észtország és Magyarország gazdálkodóinak megsegítésére, miután a 2025-ös szélsőséges időjárás jelentős károkat okozott a mezőgazdaságban. Magyarország ebből 10,8 millió euró támogatásban részesülhet, amelyet a tagállam legfeljebb 200%-os nemzeti forrással egészíthet ki. 

A vízválság a lakosság számára is egyre látványosabb. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság adatai szerint 2026 júliusának elején a Velencei-tó vízállása már csak 46–47 centiméter volt, ami történelmi mélypontnak számít. A szakértők szerint jelentős csapadék hiányában a vízszint tovább csökkenhet, ami egyszerre jelent kockázatot a tó ökológiai állapotára, a turizmusra és a helyi gazdaságra. 

A 19. századi és 20. századi vízgazdálkodás sokáig arra épült, hogy a vizet minél gyorsabban el kell vezetni. Ez történelmi szempontból érthető volt: árvízmentesítésre, mezőgazdasági területek kialakítására, településfejlesztésre volt szükség. Ma azonban ugyanennek a logikának a rossz következményeivel szembesülünk. A Zöldgazdaság 2026 szerint Magyarország vízgazdagságát az elmúlt 150 évben fokozatosan elvesztette, és ebben a korábbi vízelvezetési, lecsapolási gyakorlatnak is jelentős szerepe volt.

Most tehát fordított gondolkodásra van szükség: nem elvezetni kell a vizet, hanem megtartani azt. Nem problémaként kezelni a csapadékot, hanem erőforrásként tekinteni rá. Nem csak akkor kell vele foglalkozni, amikor hiányzik, hanem akkor is, amikor rendelkezésre áll!

Erre utal a vízügyi szakmában egyre gyakrabban használt „Vizet a tájba!” szemlélet is. A Zöldgazdaság 2026 szerint a vízvisszatartás alapelve, hogy a vizet akkor kell megtartani, amikor vízbőség van, hogy tartalékként szolgálhasson az ínséges időkre. A természetalapú megoldások közé tartozik az árterek és folyóvízi környezetek részleges helyreállítása, a víz tájba juttatása, az esővíz gyűjtése, a szürkevíz megtartása, valamint a tisztított szennyvizek óvatos, minőségvédelmi szempontokat figyelembe vevő újrahasznosítása.

A program iránt már jelentős az érdeklődés: a tanulmánykötet szerint közel 60 ezer hektárt ajánlottak fel mezőgazdasági termelők, természetvédelmi és erdőgazdálkodási szakemberek területi elárasztással megvalósítandó vízpótlásra. Ugyanakkor a szerzők arra is figyelmeztetnek, hogy a jelenlegi vízmegtartási gyakorlatot tudatosabbá és mérhetőbbé kell tenni, mert a hatások monitorozása nélkül nem lehet pontosan értékelni az eredményeket.

A KSZGYSZ vízgazdálkodási munkacsoportja szerint egyébként 2025-ben is több településen volt veszélyben a vízellátás, rekordalacsony szintre csökkentek tavaink és folyóink, ezért javítani kell a vízvisszatartás technikáit, növelni kell a víz újrahasznosítását és csökkenteni kell a vízhálózatok veszteségét. A MTA Nemzeti Víztudományi Programja 2026 májusában külön konferenciát szentelt a vízvisszatartásnak. A program összefoglalója egybecseng az eddig leírtakkal: a klímaváltozás súlyosan befolyásolja Magyarország vízkészleteit, a szárazodás és a szélsőséges időjárási jelenségek pedig új alapokra helyezik a vízgazdálkodást, a vízmegtartás ma már nem csak egy alternatív környezetvédelmi ötlet, hanem tudományos, vízügyi és gazdasági alkalmazkodási kérdés is.

A városokban egyébként legalább ugyanilyen fontos lenne a szemléletváltás. A szivacsváros koncepciója éppen arra épül, hogy ne megszabaduljunk meg minél gyorsabban a csapadéktól, hanem a lehető legtöbb vizet tartsuk helyben - zöldfelületekkel, vízáteresztő burkolatokkal, tározókkal, zöldtetőkkel, fasorokkal és kék-zöld infrastruktúrával.

A városfejlesztésben minden csapadékcsepp számít, és minden négyzetméternek szerepe lehet a klímaadaptációban. Budapest példája jól mutatja a problémát: egyre hosszabb forró és csapadékszegény időszakokat hirtelen, özönvízszerű esőzések szakítanak meg; a burkolt felületek pedig elvezetik a vizet ahelyett, hogy visszatartanák. Az eredmény egyszerre városi aszály, hőhullám és villámárvíz.

A körforgásos gazdaság eszméje is kiemelten fontos a nagyvárosokban, és nem csak a hulladékok, műanyagok, az egyszer használatos csomagolások elleni küzdelemként érdemes gondolnunk rá, mert ez a szemlélet jóval tágabb, arról (is) szól, hogy az értékes erőforrásokat minél tovább a rendszerben tartsuk. Igaz ez a nyersanyagokra, az energiára, a tápanyagokra, a talajra – és természetesen ugyanúgy igaz a vízre is.

Ha egy egyszer használatos műanyag-csomagolást néhány percnyi használat után hulladékként kezelünk, értékes anyagot veszítünk el. Ha a lehulló csapadékot néhány óra alatt elvezetjük a tájból, ugyanígy értékes erőforrást veszítünk el. A két probléma elsőre távolinak tűnik, de ugyanaz a lineáris gondolkodás húzódik meg mögöttük: kivesszük-használjuk, elvezetjük-eldobjuk.

A Körkörös.hu egyik legfontosabb célja éppen olyan megoldások bemutatása, amelyek a lineáris működésmódokkal szemben a körforgásos gazdaság irányába terelik a gondolkodásunkat, a rendszereinket. Ide tartoznak például az edényvisszaváltó és edénymegosztó rendszerek is, amelyekről ugyancsak a hulladékcsökkentés jut eszünkbe először: egy többször használható edény rengeteg egyszer használatos csomagolást vált ki. A valóságban azonban egy ilyen rendszer fenntarthatósága nemcsak azon múlik, hogy az edényt hányszor lehet használni, hanem azon is, hogyan működik a teljes körforgás.

Ennek egyik kulcseleme a mosogatás. Nem mindegy, hogy az edények milyen körülmények között, milyen technológiával, mennyi víz és energia felhasználásával tisztulnak meg. Egy korszerű edényvisszaváltó rendszerben a szakszerű, gépi, mosodai jellegű tisztítás nem csupán higiéniai garancia, hanem környezeti kérdés is. Ellenőrzött körülmények között, jól szervezett logisztikával és hatékony technológiával az edények biztonságosan készíthetők elő az újrahasználatra, miközben jelentős mennyiségű vizet spórolhatunk meg! 

A körforgásos gazdaságban tehát nincs külön hulladékkérdés, vízkérdés vagy energiahatékonysági kérdés: ezek mind ugyanannak a rendszernek a részei. Egy valóban fenntartható megoldás nem egyszerűen kivált egy egyszer használatos terméket, hanem a teljes működést újragondolja: miből készül az eszköz, hányszor használható, hogyan kerül vissza a rendszerbe, hogyan tisztítják, mennyi vizet és energiát igényel, és összességében mekkora környezeti terhelést jelent.

A körförgásos gazdaság válasza ezért nem merülhet ki abban, hogy takarékoskodjunk a vízzel. A víztakarékosság fontos, de önmagában kevés. Rendszerszintű vízmegtartásra van szükség: a tájban, a talajban, a városokban, az iparban, a mezőgazdaságban és a szolgáltatásokban is. Csökkenteni kell a hálózati veszteségeket, növelni kell az újrahasznosítást, úgy kell tervezni a településeket és a gazdasági rendszereket, hogy ne csak elvezessék, hanem hasznosítsák is a vizet. 

A következő évek egyik legfontosabb fenntarthatósági kérdése ezért nem csak az lesz, hogy esik-e elég eső, hanem az is, hogy mit tudunk kezdeni az érkező vízzel, csapadékkal.