A neandervölgyi emberek mélységes együttérzéssel viseltettek egymás iránt
A régészek megtalálták olyan agyi fejlődési rendellenességgel született gyermek földi maradványait, akit nem hagytak sorsára, s a gondoskodásnak köszönhetően 5-6 éves koráig élt. Előkerült egy olyan neandervölgyi férfi csontváza is, aki sorvadt felső végtaggal, deformált lábbal, egyik szemére vakon élt, társai mintegy húsz évig gondoskodtak róla - olvasható a The Daily Telegraph online kiadásában.
A Yorki Egyetem kutatói, akik vizsgálataikról a Time and Mind című folyóiratban számoltak be, régészeti leleteket vizsgáltak, hogy kiderítsék, mikor is alakultak ki az érzelmek távoli őseinkben. Az általuk kidolgozott négylépcsős modell szerint a humán empátia első megnyilvánulásai körülbelül hatmillió évvel ezelőttre tehetők, amikor az ember és a csimpánzok közös őse időnként "megsegítette" társait. A második szakasz 1,8 millió évvel ezelőtt indult, amikor a Homo erectus (felegyenesedett ember) cselekedeteit az érzelmek és a racionális gondolatok ötvözete kezdte irányítani.
Gondozták beteg társaikat, s az, ahogy bántak az elhunytak földi maradványaival, arra utal, hogy gyászolták eltávozott szeretteiket. A harmadik fázis Európában ötszázezer és negyvenezer évvel ezelőtti periódusra tehető, amikor az olyan korai emberfélék, mint a Homo heidelbergensis (heidelbergi ember) és a Homo neanderthalensis képviselőiben mélyen meggyökereződött a társaik iránti elkötelezettség. A közösen vadászó és javaikat egymással megosztó korai közösségek magukra utaltsága az egymás iránti elkötelezettséghez vezetett.
A yorki kutatók szerint a negyedik szakasz kezdete 120 ezer évvel ezelőttre tehető, amikor a modern ember kiterjesztette az együttérzést az idegenekre, az állatokra, de érzelmeket táplált tárgyak vagy elvont eszmék iránt is. "Az együttérzés a legalapvetőbb emberi érzelem: a közöttünk lévő kapocs, cselekedeteink mozgatórúgója, de egyben törékeny, megfoghatatlan" - fogalmazott a kutatásokat irányító Penny Spikins. (MTI)
