Szó sem lehet aranystandardról
Mostanában rájár a rúd az évtizedeken át tartó gazdasági csoda és növekvő jólét meleg fényében sütkérező fejlett országok kormányaira. A sokhelyütt stagnáló vagy csökkenő reáljövedelmek, az általánosan magas, egyes társadalmi csoportokban rémisztő méreteket öltő munkanélküliség, a tartós kilátástalanság felőrli az emberek tartalékait. Ilyen körülmények között a politikusok egy erős devizát hasonló megpróbáltatásként élnek meg, mint a tévés dzsungeltábor celebjei a válogatottan undorító bátorságpróbákat. A világ vezető országainak kormányai ezért egy ideje már igen mélyre nyúlnak a monetáris és fiskális szerszámosládába, hogy markoljanak a lehetséges intézkedések közül, amit csak érnek. A cél, a saját deviza leértékelésében gyorsabbnak lenni, mint a többiek, akik persze maguk is erre törekszenek.
Nem új keletű ez a törekvés, sőt valójában szép kerek, 80 éves múltja van. 1933. június 5-e egy mérföldkő volt a modern pénz történetében. Ezen a napon az Egyesült Államok Kongresszusa elfogadott egy határozatot, mely megszüntette azt a jogot, hogy akinek dollárja van, az az ország bármely bankjába besétálva aranyban kérhesse pénze kifizetését. Erre 1879 óta volt lehetősége az amerikaiaknak, akiknek normál körülmények között persze eszük ágában sem volt, hogy éljenek ezzel a joggal. 1933-ban és az azt megelőző években azonban nem mentek jól a dolgok Amerikában, és az emberek egyre inkább az arany felé fordultak. Ahogy a rendszer kezdett fenntarthatatlanná válni, Washingtonnak nem maradt más választása, mint a jegybanki arany kiáramlásának felfüggesztése, valamint a magántulajdonú arany érmék és befektetési rudak kötelező beszolgáltatását is előíró elnöki rendelkezés bevezetése.
Roosevelt elnöknek a papírpénz-rendszer életben tartása mellett egy fő célja volt ezzel. Számos szociális és gazdasági program volt előkészületben, amelyek finanszírozásához pénzre volt szüksége. Az arany feletti kontroll lehetőséget adott a pénzkínálat feletti korlátlan rendelkezésre. A lakosságnál lévő arany államosítása unciánként 20,67 dolláron történt, majd egy évvel később, miután kényszerrel (a rendelkezés megszegése akár 10 éves fogházbüntetést vagy 10.000 dollár büntetést is maga után vonhatott) begyűjtötték az emberek aranyát, 35 dollárban határozták meg egy uncia árfolyamát. Ez az intézkedés az amerikai exportgazdaság legnagyobb örömére egy csapásra 41%-kal leértékelte az USA-dollárt, a jegybanknak pedig lehetőséget teremtett a bőséges pénzkibocsátásra. Az amerikai példát ekkor már a világ minden országa követte, a pénzek aranyfedezete mindenhol megszűnt, és ezzel a sárga nemesfém elvesztette a pénzfunkcióját.
Az eddig utolsó kísérlet az arany visszatérésére a világháború után volt, amikor a Breton Woods-i világrend létrejöttével az amerikai dollárt tették meg kulcsdevizává, és a többi deviza árfolyamát a dolláréhoz rögzítették. Így létrejött a fix devizaárfolyamok rendszere, amelynek magja a változatlanul 35 dolláron értékelt arany maradt, bár tényleges aranyfedezet ezután már csak a dollár mögött volt. Ez a rendszer 1971. augusztus 15-ig tartotta magát, amikor Richard Nixon amerikai elnök bejelentette, hogy az Egyesült Államok beszünteti a dollár aranyra való szabad átváltását. Az ok ismét csak az volt, hogy az USA államháztartásának a Vietnami Háború költségei, valamint a költséges infrastruktúra- és gazdaságfejlesztési programok miatt égetően szüksége volt friss pénzre, de az aranyfedezet túlontúl feszes korszázsba préselte a jegybanki pénzkibocsátást.
A dollár alapjainak tudatos eróziója folytatódott a 90-es években Alan Greenspan és Ben Bernanke Fed-elnökök kamatcsökkentő politikájával, amelyet az utóbbi években még egyéb kreatív technikák, mint például a mennyiségi lazítás is megfűszereztek, hogy a hatás egyáltalán érvényesülni tudjon. A logika nyilvánvaló: pénzügypolitikai dzsungelkirály csak abból lehet, akinek mindenkinél jobban sikerül leértékelni devizáját.
A versengés egyik színtere a reálkamatok (nominális kamat mínusz infláció), amelyek jelen állás szerint a Föld 38 országában vannak nulla vagy az alatti szinteken. A betétesek talán fel sem fogják, hogy a szimpla bankbetéttel – pláne ha még a kamatadót is hozzá vesszük – hagyják magukat megrövidíteni hónapról hónapra. A garantált veszteség mellett az abszurd torzulások is normálissá váltak. Egy nagy erőfeszítések árán csökkentett államháztartási hiányt sokan úgy ünnepelnek, mintha az máris többlet volna, holott az még mindig csak egy újabb kölcsönökkel kitöltetendő hézag az államkasszában. Van például, ahol sikernek számít visszatérni a kötvénypiacra, más szóval az is érdem, ha valaki tud adósságot csinálni. Persze nem mindegy, hogy honnan jön az ember. Az adósok börtönéből, mint ahogy Írország, vagy egy korábban mértékletesen költekező ország kényszerül egyszer csak hitelfelvételre. Ugyanakkor a bóvliországok bóvlikötvényeire is 6% alatt van már a hozam, miközben a legkiforrottabb üzleti tervvel rendelkező vállalkozások jóval e fölött kapnak csak hitelt a számlavezető bankjuktól, olyan likviditásból, amit azok viszont majdnem ingyen kapnak utánuk hajítva. Sajátos az is, hogy szinte minden irányból veszélyek leselkednek a befektetőkre, korábban kockázatmentesnek tartott befektetések ma már nem is léteznek. A Markowitz-féle portfólióelmélet ilyen körülmények között megszűnik működni. A diverzifikálás a befektetések egységesen magas kockázata mellett alig lehetséges.
Függetlenül attól, hogy végül lesz-e devizaháború a 21. század második évtizedében, továbbra is elengedhetetlen egy minél szélesebb szórás a befektetések típusát, futamidejét, földrajzi helyszínét és a különböző devizákat illetően. A fejlett országok groteszk mértékű eladósodottsága (Japánban a bruttó hazai termék 230%-ára rúg az államadósság aránya, az Egyesült Államokban ez 110%, Európában 90%), valamint a jegybankok óriásira fújt mérlege korunk pénzügyi rendszerén jókora hitelességi léket vágtak. Ennek a bizalomvesztésnek pedig ékes bizonyítéka a több mint egy évtizede töretlenül menetelő aranyár.
