Volt olyan kamikaze, aki túlélte a bevetéseket? Mit csináltak velük utána?

A császári fegyveres erők kénytelenek voltak valamit lépni. Ekkor hozták létre a különleges műveleti egységeket. Ezeket azért hozták létre, hogy öngyilkos katonák szánt műveleteket hajtsanak végre, ami szemléletesen megmutatja mennyire kétségbe voltak esve. Öngyilkos bevetéseket nem csak repülőgéppel hajtottak végre, hanem torpedókkal is.

Ezek egyszemélyes lövegek voltak, amelynek a belsejében egy katona ült és a torpedót egyenesen a szövetséges hajók oldalának vezette, ahol a robbanó fej az ütközés következtében felrobbant. Később ezt a technikát továbbfejlesztve csónakokat és kisebb tengeralattjárókat is építettek. Természetesen ezt a műveletet egyetlen katona sem élte túl viszont az ellenség óriási veszteségeket szenvedett.

A háború vége felé a japánok kétségbeesésükben egyre őrültebb bevetéseket indítottak.

Érdekesség a toborzással kapcsolatosan az, hogy ezekre a küldetésekre senkit sem kényszerítettek. Önkéntességi alapon kerültek ezekbe az egységekbe a katonák, amelyet egy kérdőív kitöltése előzött meg.

A kérdőíven három lehetőség állt:

1. Nagyon szeretnék csatlakoznia a kamikazékhoz
2. Szeretnék csatlakozni...
3. Nem szeretnék csatlakozni 

A jelentkezőknek a kérdőív kitöltése után 5 percük volt egy szobában eldönteni, hogy melyiket választják.

Az első időszakban ez a folyamat demokratikusnak látszik. De idővel a választás lehetősége csak látszat lett.

A pilóták csoportos megkérdezésével pszichológiailag hatottak a katonákra, hiszen ha azt válaszolta, hogy "nem", a többiek megvetésére számíthatott. A legtöbb kamikaze pilóta 16-17 éves volt és híres akart lenni, mint a legtöbb tinédzser, és ezért erre az őrültségre is hajlandó volt.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a legtöbb pilóta nem akart meghalni, és a hazafias érzelmek is gyengültek. Ilyenkor az otthon maradt szülőkre és testvérekre gondoltak, akik talán hőstettük után jobb életben reménykedhettek.

Mi lett azokkal a kamikázékkal, akik túlélték a háborút?

Azok a kamikazék, akik túlélték csak annak köszönhették életüket, hogy a háború véget ért. De ez sem hozta el a várva várt hírnevet, mert a szövetségesek mindent megtettek annak érdekében, hogy fanatikusoknak állítsák be ezeket az embereket és besározzák jellemüket, ez által kiközösítés várt rájuk, mert a saját kormányuk sem kelt védelmükre.

Nem kaptak munkát és tanulmányokat sem kezdhettek, ráadásul ezek a katonák egy egységhez tartozó szindrómával küzdöttek és kevés kivétellel soha nem tudtak visszatérni a normális életbe. A nemes halál megszállottjai voltak és képtelenek voltak új célt találni életüknek.

Az előítéletek sajnos a mai napig sem tűntek el, mert Japánban - és főleg a fiatalabb generáció - idiótáknak tartja ezeket a katonákat. De a helyzet világszerte ilyen és ehhez hasonlóan vélekedik ezekről az emberekről. A 90-es évektől némileg változott a megítélésük, és ismét hősökként tekintettek rájuk. De ezek az emberek már sajnos, ezt nem élték meg.