A diósgyőri kohászat 240 éves
Az engedély Fazola (más írásmóddal Fassola) Henrik számára szólt, aki 1730 körül Würzburgban született, s vándorlásai során jutott el Magyarországra. 1758-tól Barkóczy Ferenc egri püspök, Heves vármegye főispánjának meghívására dolgozott az egri Vármegyeháza díszítésén, az ő műve a két kovácsolt belső folyosórács és az utcai homlokzaton a kapu fölötti félköríves betét. Az ügyes kezű, találékony mester gazdag ember lett, idővel megvette az egri nyomda épületét is. Munkáihoz nyersanyagot keresve ő nyitotta meg a parádi és gyöngyösoroszi ércbányákat, majd a vörösvasércet adó upponyi bányát.
Vashámorokat, kisebb vasfeldolgozó üzemeket is épített, de mindez felemésztette vagyonát. Befektetőket hiába keresett, Bécsből pénz helyett csak kitüntetést kapott. A kohók végül egy haszonbérleti társaság kezébe mentek át, a várt felvirágzás azonban így is elmaradt, Fazola végül az udvarnak ajánlotta fel bányáit. Mária Terézia 1770. július 28-án írta alá az alapító levelet, engedélyezve vasmű építését a diósgyőri uradalom területén. A vasgyár a Felső-Hámorban, a garadnai völgy Szent-Lélekre vezető elágazási bejáratának baloldalán lévő nagyolvasztóból (Ómassa) és a Szinva völgyében lévő, több kisebb kohóból és kereskedelmi árut előállító vasrúd-, kasza- és szegkovácsoló műhelyből állt.
Az üzemben tartáshoz szükséges hajtóerőt a Garadna, illetve a Garadna és Szinva egyesített vize szolgáltatta. A Garadna völgyét később lezárták, hogy a vízellátás folyamatos legyen, így jött létre a ma turistanevezetességnek számító Hámori-tó, amelynek partján épült a Palotaszálló. Fazola felszámolta egri műhelyét és átköltözött a gyártelepre, amit a főrészvényes királyi kincstár újabb műhelyekkel egészített ki. Az alapító sem anyagi, sem erkölcsi elismerésben nem részesült, csak gyárvezető faktori kinevezést kapott az immár Császári és Királyi Társulati Vasmű nevet viselő gyárban. Annál jobban érdeklődött utána az adóhivatal, amellyel élete utolsó napjáig pereskedett. Az elszegényedett, mellőzött és megrokkant Fazola 49 évesen, 1779. április 18-án halt meg tüdőgyulladás következtében, emlékművét csak 2005-ben avatták fel a felsőhámori temetőben.
Az általa alapított üzem kiváló vasat gyártott, de mivel a feldolgozott vasérc fémtartalma kicsi volt és elavult módszerekkel dolgozott, a kiegyezésig nem vált nyereségessé. Ekkor döntött úgy a magyar kormány, hogy a vasútépítések sínszükségletét a diósgyőri vasgyár fejlesztésével elégíti ki. A gyár 1953-ban vette fel a Lenin Kohászati Művek nevet, itt épült fel az ország legnagyobb nagyolvasztója és Martin-kemencéje, a gyárkomplexum 1960-ban Magyarország nyersvas- és acéltermelésének egyharmadát adta. Az egykor 18 ezer embert foglalkoztató, nagy múltra visszatekintő diósgyőri kohászat a rendszerváltás után nehéz helyzetbe került. A vállalat ellen hatszor kezdeményeztek felszámolási eljárást, az acélmű 2008 decembere óta nem termel, dolgozóit elbocsátották. A jelenlegi tulajdonos csak később, egy befektető bevonásával lát esélyt arra, hogy újraindulhasson az acélgyártás. (MTI)
