A görög mentőakció, avagy miért fizet Németország
Minden fordulónál sorsdöntő Németország hangulata, kedve, mivel Berlin az eurövezeti mentőhitelek fő juttatója és garantálója. A tavaly májusban létrehozott euróövezeti mentőkeret, az EFSF (European Financial Stability Facility) eddig 440 milliárd eurós, de az euróövezeti pénzügyminiszterek e heti döntése nyomán rövidesen 780 milliárd euróra növekvő garanciakeretét a legnagyobb arányban, 27,13 százalékban Németország állja.
A görög mentőprogramnak még nem forrása az EFSF - tavaly előbb kezdődött a görög hitelprogram, és utána alakult meg az EFSF -, de az arányok jelzik Németország terhét minden ilyen műveletben. Az elemzők számára a legnagyobb falat tehát azt találgatni, meddig és miért lesz kedve Németországnak támogatni az európai mentőakciókat. Saját pártjában már bírálják Angela Merkel német kancellárt, hogy az utóbbi hónapokban számos pálfordulást hajtott végre.
A vezető német politikusok idén többször hangoztatták, hogy nem akarják az országot örökös bálanyává tenni. Mégis, valahányszor fölmerül egy vagy más euróövezeti ország fizetésképtelenségének és az ezzel járó rendszerzavarnak a kilátása, a németek meghátrálnak és fizetnek. Legutóbb Merkel kancellár lépeget vissza attól a követeléstől, hogy a magánhitelező bankok is vegyenek részt a lassan körvonalazódó második görög mentőprogramban. Közben ugyanis a hitelminősítők értésre adták, hogy bármiféle adósságkönnyítésben való részvétel árthat a bankok adósosztályzatának, sőt, ez akár "csődeseményhez" is vezethet az ő megítélésük szerint.
Más szóval, a hitelminősítők nem kevesebbel fenyegetnek, mint azzal, hogy az európai bankrendszer egy része - mindenekelőtt a Görögországnak nagy arányban hitelező német és francia bankok közül több - az amerikai Lehmann Brothers befektetési bank csődjéhez hasonló helyzetbe kerülhet, a Lehmann-csőd okozta zűrzavarnál és leolvadásnál nem kisebb új válságot zúdítva a nemzetközi pénzügyekre és a világgazdaságra. Németország és második helyen Franciaország - amely az euróövezeti garanciák 20,38 százalékát adja - tehát fizet és fizet, mert ezzel megmenthetik, egyben tarthatják az euróövezetet.
Rövid távon talán olcsóbb lenne fenntartani a valutauniót Görögország vagy Portugália nélkül, de ha ezeket nem mentik meg, és a "járvány" tovább terjed Spanyolországra és Olaszországra, akkor már az ez euróövezet aligha lenne tartható. Márpedig az euró világpiaci árfolyama az, amely - egyebek közt - versenyképesen tartja a német gazdaságot, és ennek Németország számára jelenleg nincs alternatívája. Ma már közgazdasági közhely, hogyha az euró nem lenne, ha Németországnak ismét a márkával kellene operálnia, ugyanazzal kellene szembenéznie, mint Svájcnak, amelynek valutája rohamosan felértékelődik.
Igaz, a Svájci Nemzeti Bank a legutóbbi, múlt heti kamatdöntésének kommentárjában azt írta, hogy "a svájci frank erős felértékelődése ellenére a gazdaság továbbra is profitál a robusztus nemzetközi keresletből", csakhogy a svájci központi bank, érthető okból, nem említi, mekkora támogatásokba kerül az exportképesség fenntartása a svájci kormánynak és a kantonoknak. Németország számára a svájci út aligha járható. Németországban az utóbbi tíz-tizenöt évben az egész gazdaság- és társadalompolitikát az exportgazdaság igényei szerint rendezték be, azért, hogy a német ipar minél jobban részesülhessen az euróövezet nyújtotta legfontosabb előnyből: abból, hogy a márka jóval drágább lenne, mint az euró, amelyet lehúz a gyengébb euróövezeti tagországok teljesítménye.
Kétségtelen, hogy a gyengébb tagországok mostani "teljesítménye" - a perifériák államadósság-válsága - minden korábbinál jobban rontja az eurót, vagy legalábbis akadályozza felértékelődését, ez azonban nem végtelen lehetőség: a vége ott van, ahol a mai euróövezet felbomolhat, és akkor Németország és a többi, erősebb euróövezeti tag magára marad egy nagyon erős "utód euróval" vagy még erősebb saját valutával. A német kormány dilemmája az, hogy a külpiacok helyét, szerepét ma már részben sem tudja átvenni a hazai belső piac.
Az export-versenyképesség oltárán ugyanis az utóbbi másfél évtizedben feláldozták a jóléti államot és a fogyasztói társadalmat: a reálbér évek óta nem nő, miközben a szociális ellátórendszerből sokat lefaragtak. Tették ezt éppen azért, hogy a cégek versenyképességét növelhessék. A KPMG adótanácsadó összesítése szerint a német vállalatok adóterhe - társasági nyereségadó, helyi és egyéb adók összesen - az elmúlt évtizedben az 1999-es 52,3 százalékról átlagosan 29,44 százalékra csökkent a profithoz képest. Így az ország adósminősége elsőrangú, a finanszírozás olcsó, de az euró miatt ennek árnyoldala, az erős valuta káros hatása mégsem érvényesül. N
émetország tehát az euróra "fogadott". Következésképp az euróövezet megingása, felbomlása elháríthatatlan csapást mérne a német gazdaságra, különösen a belátható jövőben, amikor minden előrejelzés szerint várható a gazdasági növekedés és vele az importkereslet lassulása a fő piacokon, a Távol-Keleten és az Egyesült Államokban. (MTI)
