Bérpolitika, avagy az IMF elkésett figyelmeztetése
Hozzátehetjük: ennél is nagyobb baj, hogy az IMF vagy a világ más hozzáértői, döntéshozói csak most kezdenek fölfigyelni arra a régóta ismert jelenségre, hogy a bérek - sem nominálisan, sem reálértékben, sem az átlag-, sem a kifizetett összes bér szintjén - nem tartanak lépést, lemaradtak. További kérdés: rájöttek-e már, miért van ez így. Mert ugyanis a jelenségnek semmi köze az éppen aktuális világválsághoz, sem a mostanihoz, sem a korábbiakhoz. Hosszú távon a folyamat - válságokon és fellendüléseken át rendületlenül - a következőképpen zajlott: Az Egyesült Államokban az 1950-es, 60-as és 70-es években is az összes személyi jövedelem tízévente átlagosan 62,3 százalékkal haladta meg az előző tízévit reálértékben, az amerikai kereskedelmi minisztérium statisztikái szerint.
Az inflációs, recessziós 1980-as években az ütem 46,2 százalékra, majd a legutóbbi két, nagyrészt föllendülést hozó évtizedben átlagosan 37,4 százalékra lassult. Egy másik fejlett gazdaságban, Németországban a munkáltatók megoldották, hogy akkor is csökkenjenek a bérek, ha növekednek. A német szakszervezeti szövetség kutatóintézetének adatai szerint az inflációs kiigazítás és a termelékenység javulásán való méltányos osztozkodás - az úgynevezett költségsemleges elosztás - összesen legalább 28,1 százalékos alapbéremelést indokolt volna az elmúlt évtizedben. Az iparági béralkukkal és kollektív szerződésekkel érintett alapbérek azonban a múlt évtized végén nominálisan csak 24,2 százalékkal voltak magasabbak, mint az elején.
Ez azonban még hagyott 6,7 százalékos reálnövekedést az egyezményes alapbérek szintjén. A reálbér-növekedést a teljes fizetés - az alapbér és a különböző prémiumok, túlmunkadíjak, juttatások - szintjén azonban elvitte, hogy már csak a munkaerő 60 százalékára vonatkoznak kollektív szerződések, és az arány csökkent a tíz év alatt. Ráadásul mind több juttatás került a kollektív szerződéseken kívülre: ezeket a munkáltató egyoldalúan adja vagy inkább nem adja. Az összes alkalmazottal számolva az egy főre jutó teljes havi illetmény így végülis csak 12,7 százalékkal nőtt tíz év alatt.
Ebből leszámítva a megélhetési költségek tíz év alatt bekövetkezett 17,5 százalékos emelkedését, a végeredmény: az egy főre jutó átlagos kereset vásárlóértéke az évtized végén majdnem 5 százalékkal kisebb volt, mint 2000-ben. Ez pedig nem a válság következménye: 2001 óta már majdnem minden évben csökkent a reálkereset évi 0,2-1,7 százalék közötti ütemben Németországban, miközben a GDP és a profitok nőttek. Németországban az alkalmazottak összes juttatása az 1970-es években évi átlagban 4,2 százalékkal, az 1980-as években évente 1,5 százalékkal, az 1990-es években 0,7 százalékkal nőtt reálértékben, majd az elmúlt évtizedben évente átlagosan 0,4 százalékkal csökkent.
"Erre különböző magyarázatok születtek" - írták most az IMF szakemberei, néhány megfejtést kínálva a jelenségre. A szakirodalomban emlegetett általános okok közül idézték, hogy a közepes szakképzettséget igénylő munkahelyek leértékelődnek a műszaki-technológiai fejlődés miatt, meg amiatt, hogy ezeket a munkahelyeket a fejlett országokból a felzárkózó országokba "exportálják", miközben az ipar helyett a szolgáltatásokban kínálkozó új munkahelyek kevesebbet fizetnek. Mindez azonban bizonyára nem istenítélet, nem is csupán a műszaki fejlődés diktálta, elkerülhetetlen természeti törvény, amint azt az IMF szakértői sugallják.
Inkább arról van szó, hogy a tőke egy ideje már nem tekinti biztonsága feltételének az alkalmazottak jólétét, miközben az alkalmazottak harci erejét, szakszervezeteit meggyengítette a technológiai, üzemszervezési átalakulás, a munkahelyek szűkössége és a kormányok munkaügyi jogalkotása, amely a "versenyképesség" jelszavával a munkáltatóknak kedvez. A tőke világával vívott alkuküzdelemben a munkavállalók és velük együtt a szélesebb lakosság pozíciója, jövedelemszerző képessége meggyengült. Ez először adósságválsághoz vezetett, ami gazdasági világválságot okozott, most pedig ugyanez a kilábalás fékje, sőt, akadálya. Az 1929-33-as nagy válság után az amerikai kormány és az amerikai magángazdaság még megfogadta a brit közgazdász, Keynes tanácsát: adjatok pénzt az embereknek, hadd vásároljanak.
És elmúltak azok az idők is, amikor az egykori nyugat-német gazdasági miniszter, majd kancellár Ludwig Erhard azt mondhatta, hogy "a gazdálkodás célja a jólét", mert ha nem, akkor jön a "szocializmus". Ma az IMF névtelen szakértői pedzegetnek valami hasonlót, a gazdasági növekedés szükségleteit és a társadalmi kohéziót emlegetve. "Az egyenlőtlenség újabban aggodalmat okoz, mert következményei vannak a növekedés fenntarthatóságára nézve, és mert hat a társadalmi kohézióra. Az 1980-as évek eleje óta általános, lefelé tartó irányzat figyelhető meg a munkabérek arányában - a GDP-hez képest - számos fejlett gazdaságban" - írták az új Világgazdasági Kitekintésben. Ezek azonban messze nem olyan erős jelszavak, mint amilyen kihívásokat produkált a nyugati tőke számára az elmúlt évszázad történelme. (MTI)
