Európai gazdasági növekedés, avagy a felülről épülő ház
Eddig sem voltak súlytalanok, akik a gazdasági növekedést pártolják a puszta költségvetési takarékosság és egyensúlyteremtés rovására, vagy inkább mellette. Az Európai Központi Bank (EKB) elnöke, Mario Draghi április vége óta pedzegeti, hogy a nagy nehezen összehozott európai költségvetési paktum mellé növekedési paktum is kívánkozik. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) a legutóbbi "Világgazdasági Kilátásokban" (WEO) - a nemzetközi pénzintézet félévente megjelenő, átfogó elemzésében - megpirongatta a német és a spanyol kormányt, hogy túlságosan sietnek a költségvetési kiigazítással, és nem figyelnek eléggé a gazdasági növekedésre, pedig az is kell az adósság kinövéséhez, ha már egyszer a piacok az adósság-GDP arányt tartják irányadónak.
Sokan megijedtek, hogy a hét végi választások Görögországban is olyan erőket segítenek a kormányrúdhoz, amelyek ellenzik a növekedést gúzsba kötő nadrágszíjmeghúzást. Ez mintha az euróövezet szétesésével fenyegetne: ha Görögország nem teljesíti a nemzetközi megsegítéséhez eddig szabott feltételeket, akkor a nehezen összetákolt mentőmechanizmus összeomolhat. Ám most a helyzet változik. Görögországra - és a többi, jelenleg vergődő déli országra - az euróövezet gazdag tagjainak éppúgy szükségük van, mint fordítva.
Magyarország gondjaira sem lenne megoldás, ha Szabolcs-Szatmár megye kiválna az országból, az Egyesült Államokban sem alternatíva a gazdag Texas számára a nyakig eladósodott Kalifornia eltávolítása az unióból. Ugyanígy az euróövezet számára sem járható út az öncsonkítás, amitől az euró öngyilkosan drága valutává válnék. Ellenkezőleg: a "növekedéspárt" megerősödése új lehetőséget teremt. A "növekedéspártiak" sem tagadják a költségvetési egyensúly fontosságát.
"A növekedés hosszú távon csak úgy tartható fenn, ha több pillére van. Az egyik a költségvetési egyensúly" - hangsúlyozta az EKB elnöke az Európai Parlamentben. A kormányoknak "határozottan, következetesen kezelniük kell a fő gyengeségeket a költségvetésben, a pénzügyekben és a gazdasági szerkezetben. Ezeket az intézkedéseket azonban társítani kell növekedést ösztönző szerkezeti reformokkal, megkönnyítendő a vállalkozást, új cégek alapítását, a munkahelyek szaporítását" - mondta. E társítás belső logikáját az IMF vezérigazgatója, Christine Lagarde így magyarázta a héten Zürichben tartott előadásában: "Tudjuk, hogy a költségvetési takarékosság visszafogja a növekedést... Tehát a lényeg a megfelelő ütem, és ez országonként más és más lehet... Ha a növekedés gyengébb a vártnál, akkor a bejelentett költségvetési intézkedésekhez kell ragaszkodni, nem pedig a meghirdetett költségvetési célokhoz.
Más szóval, nem kell harcolni minden adóbevétel-csökkenés vagy kiadásnövekedés ellen, amelyet kizárólag a gazdaság gyengülése okoz". Kialakulni látszik hát egy új stratégia, amely fontosnak tartja az egyensúlyt és az adósságcsökkentést, de annak pillérévé tenné a gazdasági növekedést is. Ebben a szisztémában a meghirdetett költségvetési célszámok a helyes irányt jelzik, nem pedig valamiféle kőbe vésett menetrendet. Ahogy egykor Krisztus tanította: a szombat van az emberért, és nem fordítva. Most már csak az a kérdés, honnan lesz növekedés? Gazdasági növekedés takarékosság közben: erre eddig csupán éppen a fő "takarékosságpárti" Németország mutatott példát az elmúlt tíz-tizenöt évben. Ez a példa azonban nem egyértelműen vonzó. Németország - csakúgy, mint egész Európa - öregszik, mind kevesebb a fiatal, újító szakember.
Az utóbbi évtizedek növekedést generáló találmányai és technológiai forradalmai nem Európából indultak. Közben mind kevesebb a pénz az oktatásra, az egészségügyre. Ily módon a versenyképesség szinte egyetlen, maradék eszköze: leszorítani a munkaköltséget, mindenekelőtt a béreket. Miközben Franciaországban, Olaszországban és a többi "pazarló" országban a fajlagos munkaköltségek az utóbbi tíz évben 25-30 százalék között növekedtek, Németországban csak mintegy 7 százalékkal emelkedtek. Ez utóbbi a bérek szintjén csökkenést jelent reálértékben.
Mit hozott ez Németországnak? Kínával vetekedve világbajnokságot az export teljes értékében - és a gazdasági növekedés lassulását, majdhogynem leállását odahaza. A gazdasági növekedést ugyanis nem önmagában az export támogatja, hanem a kereskedelmi mérleg többlete. Márpedig minél többet exportál valaki, annál többet kell importálnia is. A külkereskedelem GDP-hozzájárulásának aránya tehát alig növelhető, miközben a GDP keresleti oldalának kétharmadát kitevő hazai lakossági fogyasztást a külső "versenyképesség" elgyengítette. Efféle versenyképesség, ilyen növekedés várna most egész Európára? Épül az új "növekedésház" - a felső, emeleti-elméleti szinteken már egész jó kompromisszumok látszanak a takarékosság és a gazdaságösztönzés összeboronálása felé.
Sok az ötlet arra is, hogy hazai források híján miként lehetne az IMF, az Európai Beruházási Bank, az EU-költségvetés forrásaiból költeni mindarra - infrastruktúrára, munkahelyteremtésre -, amire klasszikus válságban a nemzeti költségvetések szoktak áldozni. Már az is fölvetődött, hogy az EKB többféle, azaz térségenként vagy országonként eltérő kamatszinttel segíthetne. Most már csak az alap látszik hiányozni: az a felismerés, hogy kevés bérből nem lesz lakossági fogyasztás és nem lesz gazdasági növekedés akkor sem, ha közben az export növeli az exportáló cégek profitját, és akár még a munkahelyek is szaporodnak. (MTI)
