Euróválság, avagy mit köszönhetnek a britek Gordon Brownnak
Az elismerés pedig nem kis dolog a tavalyi választásokon ellenzékbe szorult brit Munkáspárt volt vezetőjének, aki Tony Blair távozása után három évig miniszterelnökösödött, hiszen politikai elemzők a II. világháború utáni évtizedek egyik legsikertelenebb brit kormányfőjének tartják. A jelenleg konzervatív-liberális kormánykoalíció vezette Nagy-Britannia a legnagyobb EU-gazdaság, amely - még az előző konzervatív érában hozott döntéssel - önszántából kimaradt a valutaunió alapító országai közül.
A brit Munkáspárt, miután 1997-ben kiütötte az akkor már 18 évig országló, és az euró meghonosítását mereven elvető konzervatívokat a hatalomból, rövid habozás után maga is meglehetősen bizonytalan programot hirdetett az euró kérdésében. Ennek lényege az volt, hogy az új Labour-kormány "elvben" elfogadja a valutauniós csatlakozás gondolatát, de csak akkor, ha teljesül öt alapfeltétel. E feltételeket - még pénzügyminiszterként - Gordon Brown dolgozta ki, sokak utólagos véleménye szerint úgy, hogy Nagy-Britanniának lehetőleg esélye se legyen a font - a világ legősibb, azonos néven folyamatosan hivatalos fizetőeszközként szolgáló nemzeti valutája - feladására az euró kedvéért.
A Brown által kidolgozott kritériumok alapján azt kellett vizsgálni, hogy eléggé összhangban van-e a brit és az euróövezeti gazdasági ciklus ahhoz, hogy Nagy-Britannia hosszú távon együtt tudjon élni a valutauniós jegybanki kamatszinttel, problémák esetén van-e elég válaszadási rugalmasság az euróövezeten belül, a csatlakozás fellendíti-e a beruházásokat Nagy-Britanniában, jót tenne-e a belépés a londoni Citynek mint Európa és a világ első számú pénzügyi szolgáltatási központjának, és használna-e a brit eurótagság a növekedés és a foglalkoztatás stabilitásának.
Gordon Brown azonban, aki rövid és kevéssé örömteli miniszterelnöki tisztsége előtt tíz évig pénzügyminiszter volt, már 2003-ban kijelentette, hogy az euró meghonosításáról elvégzett hatásvizsgálatok a megszabott fő kritériumok legtöbbjét tekintve negatív eredménnyel zárultak. A vizsgált területek között a legfontosabbnak kikiáltott pénzügypolitikában biztosan és látványosan nincs meg az összhang. Az euróövezeti irányadó jegybanki ráta, a kéthetes repó az áprilisban végrehajtott negyed százalékpontos emelés óta 1,25 százalék. A Bank of England - a brit jegybank - ugyanakkor 2009 márciusa óta, vagyis több mint két éve 0,5 százalékos mélyponton tartja irányadó kamatát.
Már a 2009. januári fél százalékpontos csökkentéssel kialakult 1,50 százalékos akkori brit kamatszint is történelmi mélypont volt, az 1694-ben alapított Bank of England alapkamata korábban ugyanis soha nem süllyedt 2 százalék alá. Egyöntetű elemzői vélemények szerint a brit monetáris politika függetlenségének megtartása mellett a saját valuta megőrzése - és így a leértékelődés lehetőségének fenntartása - is komoly támasza volt a brit gazdaságnak export-versenyképességi szempontból a pénzügyi válság legkomorabb időszakában. A font nominális effektív árfolyama a fő globális devizákhoz mérve hozzávetőleg 25 százalékkal gyengült 2007 és 2009 között, azóta viszont jórészt stabilizálódott.
Brown még pénzügyminiszterként hozott - állítólag saját miniszterelnöke, Tony Blair európárti hozzáállásával is dacoló - elutasító ítélete után nemhogy az euró bevezetéséről, de még a Munkáspárt által e kérdésben megígért népszavazásról sem lehetett hallani egy szót sem Londonban. Egészen a tavalyi választásokig, amikor az új konzervatív-liberális koalíció külön rögzítette 34 oldalas kormányprogramjában, hogy Nagy-Britannia a következő öt évben - vagyis 2015-ig, a következő parlamenti választásokig - nem kíván csatlakozni az euróövezethez, sőt csatlakozási előkészületeket sem tesz. Az euróövezeti válság mélyülése láttán gyakorlatilag ugyanezt javasolják egyes londoni felzárkózó piaci elemzők a közép-kelet-európai EU-tagországoknak is, amelyeknek - Nagy-Britanniával ellentétben - nincs kimaradási opciójuk az euróövezetből.
A Capital Economics, az egyik legnagyobb londoni pénzügyi-befektetési elemző és tanácsadó csoport szakértői minapi átfogó elemzésükben közölték: szerintük "meggyőző bizonyítékok" vannak arra, hogy a saját fizetőeszközök megőrzése kínálja a legjobb megoldást a felzárkózó európai gazdaságoknak. A ház szerint az elmúlt évtized nagy részében az általánosan elfogadott vélekedés az volt, hogy az euró meghonosítása jelenti középtávon a legmegfelelőbb utat a gazdasági felvirágzás felé, mivel a valutauniós tagság jelentős kereskedelmi előnyökkel és alacsonyabb tőkeköltséggel jár a kelet-európai térség számára. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy ezeket az előnyöket "túlhangsúlyozták". A Capital Economics e következtetésének alátámasztására az optimális valutaöveztek elméletét idézte.
Ez azt mondja ki, hogy egy valutaunió akkor megfelelő a tagországok számára, ha azok elfogadják a tőke és a munkaerő szabad áramlását, hasonló szerkezetű gazdaságaik vannak, munkaerő- és termékpiacaik rugalmasak, és teljes mértékben összehangolják költségvetési politikájukat. A felzárkózó európai országok zöme az első kivételével azonban egyik kritériumot sem teljesíti - állt a Capital Economics minapi londoni elemzésében. A ház szerint ez egyébként a jelenlegi euróövezeti tagállamok legtöbbjére is igaz, és éppen ez az oka annak, hogy "súlyos kételyek" övezik a közös valuta jövőjét.
