Mit tett a Fidesz 16 év alatt a nyugdíjakkal?
Tizenhat év – egy teljes korszak. Akik a NER indulásakor születtek, ma már szinte nagykorú középiskolások. Új sorozatunkban különböző területek elismert szakértőivel vizsgáljuk meg, hogyan teljesített Orbán Viktor rendszere ezen idő alatt az oktatás, az egészségügy, a gazdaság, a szegénység kezelése, a korrupció visszaszorítása, a helyi ügyek, a környezetvédelem, a közlekedésfejlesztés vagy éppen a közbiztonság területén.
A szeretlekmagyarorszag.hu portál Farkas András nyugdíjszakértő segítségével tekintette át, mi történt a magyar nyugdíjasokkal 2010 óta, milyen változások történtek, és ezek milyen következményekkel jártak. Lássuk a szakértő fontosabb meglátásait!
Milyen állapotban volt a nyugdíjrendszer 2010-ben?
A 2010-ben hivatalba lépő kormány azzal szembesült, hogy gyorsan jelentős nagyságrendű forrást kell előteremtenie. Először azt próbálta elérni, hogy a költségvetési hiánycélt a korábban tervezettnél magasabb szintre lehessen emelni, ez azonban nem valósult meg. Ennek következményeként 2010-ben visszaállamosították a magánnyugdíjpénztárakat, amelyekben körülbelül 3000–3300 milliárd forintnyi vagyon halmozódott fel. A kötelező nyugdíjjárulékok teljes összege így ismét az állami nyugdíjkasszába került, ami stabilizálta a rendszert.
A forrásokat azonban nem a nyugdíjasok helyzetének javítására fordították, hanem más célokra, például az államadósság mérséklésére és korábban elveszített állami tulajdonrészek visszavásárlására.
A visszaállamosítás rövid távon a legtöbb embernek nem okozott közvetlen veszteséget, hiszen a magánnyugdíjpénztári kifizetések még messze voltak. Az állami nyugdíj jogosultságok helyreálltak, az állami rendszer pedig megerősödött. Ugyanakkor a folyamat kommunikációja politikailag rendkívül rosszul sikerült, és hosszabb távon erős bizalmatlanságot hagyott maga után a lakosságban a hosszú távú megtakarításokkal kapcsolatban.
Összességében ez volt az első nagy fordulat: a magánnyugdíjpénztári pillér felszámolása és visszaterelése az állami rendszerbe.
A második fő irány a nyugdíjkassza terheinek csökkentése volt. Ennek részeként a nyugdíjkorhatárt fokozatosan 62 évről 65 évre emelték. Emellett megszüntették a rokkantsági nyugdíjat is.
2012 január 1-jétől már nem rokkantsági nyugdíj létezett, hanem más feltételekhez kötött rokkantsági vagy rehabilitációs ellátás. Ez nagyon sok ember számára okozott nehézséget, még akkor is, ha a korábbi rendszerben valóban túl magas volt a rokkantsági nyugdíjasok aránya. Fontos ugyanakkor azt is látni, hogy a rendszerváltás idején Magyarországon részben azért nem alakult ki sokkal súlyosabb munkanélküliségi válság, mert sokan viszonylag könnyen el tudtak menni rokkantsági nyugdíjba. Ez egyfajta menekülőút volt, amelyet a kormány 2011 végén gyakorlatilag lezárt.
A harmadik jelentős lépés a korhatár előtti nyugdíjak teljes megszüntetése volt.
Megszűnt a korkedvezményes, a korengedményes, az előrehozott, a csökkentett összegű előrehozott, a szolgálati és a bányásznyugdíj is – vagyis lényegében minden olyan lehetőség, amely lehetővé tette, hogy valaki a hivatalos korhatár előtt vonuljon vissza.
Összességében tehát 2010 és 2012 között négy alapvető változás történt:
- a magánnyugdíjpénztárak visszaállamosítása,
- a nyugdíjkorhatár emelése (nyugdíj korhatár kalkulátor ITT)
- a rokkantsági nyugdíj megszüntetése,
- a korhatár előtti nyugdíjak eltörlése.
Ezek együtt jelentősen mérsékelték a nyugdíjkassza terhelését, és a GDP-arányos nyugdíjkiadásokat is érezhetően visszafogták.
Csak megszorítások jellemezték az időszak elejét, vagy voltak nyertesei is?
2011 január 1-jétől bevezették a nők kedvezményes nyugdíját, a Nők40 nyugdíj programot. Ez rendkívül gyorsan a rendszer egyik legnépszerűbb elemévé vált. Kezdetben az adott évben nyugdíjba vonuló nők fele választotta ezt a lehetőséget, ma pedig már több mint kétharmaduk.
A konstrukció lényege, hogy a megfelelő jogosultsági idő teljesítése után a nők a hivatalos korhatár elérése előtt is teljes öregségi nyugdíjat kaphatnak, amely később automatikusan átalakul öregségi nyugdíjjá.
A Nők40 különösen kedvező forma, mert nem jár vele levonás, szemben sok más ország korhatár előtti nyugdíjmegoldásaival.
Közben a nyugdíjkorhatár 62-ről 65 évre emelkedett, miközben a szükséges jogosultsági idő változatlanul 40 év maradt. Ez azt eredményezte, hogy a rendszer az érintettek számára évről évre még kedvezőbbé vált.
Ma évente körülbelül 140–160 ezer nő részesül kedvezményes nyugdíjban, ami a nyugdíjkassza számára 550–560 milliárd forintos többletterhet jelent.
A Nők40 ugyanakkor valódi hungarikumnak számít, és a nők számára kifejezetten előnyös megoldás. Hosszabb távon nézve is rendkívül kedvező számukra; ezért nem feltétlenül megszüntetni kellene, legfeljebb finomítani úgy, hogy jobban illeszkedjen a modern nyugdíjrendszerek logikájához.
Valóban a svájci indexálás eltörlése volt az egyik legnagyobb fordulópont?
Sokan a svájci indexálás megszüntetését tekintik a legnagyobb hibának. Ezt a rendszert 2012-ben, már az Orbán-kormány idején szüntették meg.
A svájci indexálás lényege az volt, hogy a nyugdíjemelés mértékét 50 százalékban az infláció, 50 százalékban pedig a nettó keresetek növekedése alapján kellett meghatározni. Ezt váltotta fel a kizárólag inflációkövető emelés.
A változtatás akkori indoka az volt, hogy bizonytalan gazdasági környezetben legalább a nyugdíjak reálértékét meg lehessen őrizni. Ez az akkori helyzetben érthető logikának tűnt, hiszen biztosította, hogy a nyugdíjak vásárlóereje ne csökkenjen.
Csakhogy az inflációkövető emelés valójában nem emeli a nyugdíjak szintjét, csak fenntartja az értéküket. Ha a bérek gyorsabban nőnek, mint az infláció, akkor a nyugdíjasok fokozatosan leszakadnak az aktív keresőkhöz képest. Ezt nevezzük relatív elszegényedésnek.
Az elmúlt 16 évből gyakorlatilag 14 évben ez történt: a keresetek gyorsabban nőttek, mint az infláció, így a nyugdíjasok társadalmi helyzete folyamatosan romlott.
Ez azért különösen fontos, mert a frissen megállapított nyugdíjak még követik a keresetek alakulását, ám amint valaki nyugdíjba megy, a következő évtől már csak az inflációs emelés vonatkozik rá. Vagyis minél régebben állapították meg valakinek a nyugdíját, annál jobban ki van téve ennek a fokozatos lecsúszásnak.
Ma körülbelül 700 ezer öregségi nyugdíjas él a relatív szegénységi küszöb alatt, és több mint 300 ezren vannak a mélyszegénységi kockázati sávban.
A probléma tartós megoldása csak a nyugdíjemelési rendszer átalakításával lenne elképzelhető – például úgy, hogy az infláció mellett a keresetnövekedés egy részét is figyelembe vegyék.
Hogyan alakult a nyugdíjak és a bérek viszonya?
A 2010 körüli állapotot és a mai helyzetet közvetlenül összevetni félrevezető lehet. Akkor valóban magasabb arányt képviselt a nyugdíj az átlagkeresethez képest, csakhogy maga az átlagkereset is jóval alacsonyabb volt.
Ma a havi nyugdíj a nettó átlagkeresetnek nagyjából 49–51 százalékát teszi ki. Ezt azonban módosítja a 13. havi nyugdíj, illetve a 14. havi nyugdíj terve.
Ha éves szinten nézzük a bevételeket, a 13. havi nyugdíj már 55–58 százalék körüli arányra emeli a nyugdíjat a 12 havi nettó átlagkeresethez képest, a 14. havi nyugdíj pedig ezt akár 60 százalék fölé is tolhatja.
A lényegesebb kérdés azonban nem pusztán ez, hanem az, hogy Magyarország mennyit fordít összességében a nyugdíjrendszerre.
Jelenleg a GDP 7,32 százalékát költjük öregségi nyugdíjakra, miközben az európai uniós átlag nagyjából 11 százalék körül van.
Ez azt jelenti, hogy az uniós átlag eléréséhez képest körülbelül 3000 milliárd forinttal lenne szükség többre. Vagyis a rendszer egyik legfontosabb problémája az, hogy a politikai viták ellenére valójában kevés pénz jut a nyugdíjasokra.
Mit mutat a szegénységi küszöbhöz viszonyított helyzet?
A hosszabb távú összehasonlítás ezen a ponton is nehézkes, mert 2010-ben sokkal többféle ellátotti csoport tartozott a „nyugdíjas társadalomhoz”: ide sorolódtak a rokkantnyugdíjasok, a korhatár előtti nyugdíjasok, a szolgálati nyugdíjasok és más csoportok is.
Akkor közel hárommillió ember kapott valamilyen nyugdíjszerű ellátást, ma viszont nagyjából kétmillió öregségi nyugdíjasról beszélhetünk. Emiatt a két időszak csak nagyon óvatosan vethető össze közvetlenül.
Ami azonban egyértelműen kimondható: a nyugdíjasok relatív helyzete 2010 óta szinte minden évben romlott.
A KSH ezt rendszeresen méri, és két év kivételével minden évben kimutatható volt ez a tendencia. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy minden nyugdíjas abszolút értelemben rosszabbul élne, mint korábban, hanem azt, hogy az aktív keresőkhöz viszonyítva folyamatosan veszít a pozíciójából.
Ezért fordulhat elő, hogy miközben az átlagnyugdíjas helyzete önmagában nem feltétlenül tűnik drámainak, a nyugdíjas társadalom egésze mégis fokozatosan hátrébb csúszik társadalmi értelemben.
Miért nem történt valódi javulás az elmúlt években?
Azért, mert 1997 óta nem volt valódi, átfogó nyugdíjreform Magyarországon. Azóta vagy eseti beavatkozások történtek, vagy a 2010–2011-es időszak nagy kiadáscsökkentő intézkedései.
Közben politikai megfontolásokból új, jelentős terhek épültek be a rendszerbe. Ilyen a 13. havi nyugdíj, a tervezett 14. havi nyugdíj, valamint a Nők40.
A 13. havi nyugdíj önmagában több mint 500 milliárd forintos tétel, a Nők40 hasonló nagyságrendű, a 14. havi nyugdíj teljes visszaépítése pedig újabb ekkora költséget jelentene.
Vagyis a korábbi kiadáscsökkentő lépések hatását ezek az új vállalások részben semlegesítették.
Ráadásul ezek mögött nincs teljes járulékfedezet. A rendszer tehát úgy vállal egyre több kötelezettséget, hogy közben a hosszú távú finanszírozás alapvető kérdései továbbra sincsenek rendezve.
Ez azt jelenti, hogy a 2010-es nagy áldozatvállalások után a finanszírozási kockázatok ismét visszatértek.
Miért ennyire nehéz hozzányúlni a nyugdíjrendszerhez?
Azért, mert minden komolyabb változtatásnak azonnali és jelentős költségvetési következménye van.
Ha például az infláció mellett a keresetnövekedés egy részét is beépítenék a nyugdíjemelésbe, az évente akár plusz 1–2–3 százalékponttal is megdobhatná az emelést. Már egyetlen plusz 1 százalékos emelés is évi 60–80 milliárd forintos többletkiadást jelentene.
Ez gyorsan növelné a nyugdíjkassza GDP-n belüli súlyát. A jelenlegi rendszernek ezért van egy világos politikai előnye: költségvetési szempontból kordában tartja a nyugdíjkiadásokat.
Éppen ezért a következő egy-két évben aligha várható valódi reform, függetlenül attól, milyen kormány van hatalmon.
A költségvetési forrásokért a nyugdíjrendszernek versenyeznie kell az egészségüggyel, az oktatással és más nagy állami rendszerekkel, miközben a választási ciklusok logikája inkább az egyszeri, látványos intézkedéseknek kedvez, nem pedig a hosszú távú szerkezeti átalakításoknak.
Ha egyszer mégis reform jön, lesz idő rá felkészülni?
Igen, de nem túl sok.
A következő két év akár elegendő is lehetne arra, hogy szakmai és társadalmi vita induljon egy új nyugdíjreformról. Az OECD már korábban is készített javaslatokat, és a magyar nyugdíjszakértők körében is rendelkezésre állnak vitaanyagok.
Ezek alapján el lehetne indítani egy olyan egyeztetési folyamatot, amelynek végén már társadalmilag és szakmailag is megtárgyalt reformjavaslatok kerülhetnének a politika elé.
A probléma inkább az, hogy a mindenkori kormányok várhatóan nem ezzel fogják kezdeni, mert rövid távon mindig akadnak sürgetőbbnek tűnő problémák.
Mikor jöhetnek az igazán súlyos gondok?
A legnagyobb nehézségek 2037-től várhatók, amikor tömegesen kezd nyugdíjba vonulni az utolsó nagy létszámú generáció, a Ratkó-unokák, vagyis az 1973 és 1977 között születettek.
Néhány év alatt akár 400 ezerrel is nőhet az öregségi nyugdíjasok száma. Ha a jelenlegi körülbelül kétmilliós létszám 2,4 millióra emelkedik, az már önmagában is komoly finanszírozási nyomást jelent.
Ezt tovább súlyosbítja:
- a társadalom elöregedése,
- az alacsony gyermekszám,
- valamint az, hogy sok aktív korú magyar külföldön dolgozik, így nem vesz részt a hazai rendszer finanszírozásában.
Lehet-e olyan jövő, ahol a nyugdíjas lét nem jelent automatikusan lecsúszást?
Egy stabil és kiegyensúlyozott nyugdíjrendszerhez nem elegendő pusztán az állami nyugdíj.
A nyugat-európai modellekben a nyugdíjas jövedelem több pillérből épül fel: létezik állami nyugdíj, mellette működik foglalkoztatói nyugdíjpillér, valamint erős önkéntes megtakarítási rendszer is.
Magyarország ebből a szempontból pillérhiányos: a nyugdíjasok megélhetése döntően az állami nyugdíjtól függ, miközben a többi elem gyenge.
A kötelező magánnyugdíjpénztárak megszüntetésével Magyarország letért arról az útról, amely hosszabb távon egy sokkal több lábon álló rendszert eredményezhetett volna.
Ha az a rendszer megmarad, és időben finomhangolják, ma valószínűleg egészen más szerkezet felé haladnánk.
A jövőben azonban nem feltétlenül ugyanazt kellene visszaépíteni, hanem inkább egy erős foglalkoztatói nyugdíjpillért lenne érdemes létrehozni, amelyben a munkavállaló befizetését a munkáltató is kiegészíti, és az állam is ösztönzi.
Mi a legfontosabb tanulsága ennek a 16 évnek?
A legfontosabb tanulság az, hogy a magyar nyugdíjrendszer problémái nem egyetlen döntésből fakadnak, hanem több egymásra rakódó tényezőből.
A 2010 utáni időszakban egyszerre történt:
- jelentős kiadáscsökkentés,
- bevételnövelés,
- majd később új, komoly terhek beépítése a rendszerbe.
Közben a nyugdíjemelés módja a relatív elszegényedés irányába tolta a nyugdíjasokat, miközben a GDP-arányos nyugdíjkiadás alacsony maradt európai összevetésben.
A rendszer rövid távon még működőképesnek látszik, de a valóban súlyos finanszírozási kihívások 2037 után jelentkezhetnek igazán.
Ezért a reform előkészítését már most el kellene kezdeni, még akkor is, ha rövid távon ennek politikai megvalósulása egyelőre nem tűnik valószínűnek.
