USA: A növekvő egyenlőtlenség ára
A kutató rámutatott: a II. világháborút követő első három évtizedben a jövedelmek gyorsan és nagyjából azonos, évi 3 százalékos arányban nőttek valamennyi jövedelmi kategóriában. Az amerikai középosztály gazdaságilag igen aktív volt, az utakat és hidakat jól karbantartották és imponáló új infrastruktúra épült, az emberek derűlátóan ítélték meg a kilátásokat.
Az utóbbi három évtizedben viszont a gazdaság jóval lassabban nőtt és az infrastruktúra jelentősen leromlott. A legaggasztóbb azonban az, hogy számottevő jövedelembővülés szinte kizárólag a létra felső fokain mutatkozott. Míg 1976-ban a jövedelemszerzők felső 1 százalékára a jövedelem 8,9 százaléka jutott, 2007-ben már 23,5 százalék volt a részesedésük, ám ugyanabban az időszakban az inflációval korrigált órabér több mint 7 százalékkal csökkent.
Sok közgazdász szerint annak megítélése, hogy ez az irányzat jó vagy rossz, filozófiai kérdés, sokan említik az igazság és a méltányosság szempontját. Frank úgy látja, hogy a morális viták nem vezetnek messzire, jobb kiindulópontot jelent Adam Smith-nek, a modern közgazdaságtan megalapítójának költség-haszon (cost-benefit) megközelítése.
Kimutatható, hogy a növekvő egyenlőtlenség óriási veszteségeket és kevés nyereséget hozott, és ez alól a látszólagos nyertesek sem kivételek. Egy friss vizsgálat szerint a növekvő költekezés egy bizonyos ponton túl legfeljebb azt éri el, hogy kitolja azt a határt, amelynél az érintettek úgy érzik, hogy elegendő a jövedelmük. Egy nagyvállalati vezető például azért gondolhatja, hogy 3000 négyzetméteres rezidenciára van szüksége, mert köreiben minden más cégtulajdonos hasonlóval rendelkezik. Noha ugyanolyan elégedettek lehetnének szerényebb házban, kevesen hajlanak arra, hogy a sajátjuk méreteit csökkentsék.
Az emberek nem élnek légüres társadalmi térben. A közösségi normák pontos elvárásokat tartalmaznak arra vonatkozólag, hogy mennyit kell költeni a hivatalos alkalmakon viselendő öltözékre vagy egy születésnapi partira. A növekvő egyenlőtlenség egy sor továbbgyűrűző kiadást (income-cascade - többlépcsős jövedelmi zuhatag) hoz létre, amelyeknek első lépcsője a legjobban keresők fokozott költekezése. A gazdagok egyszerűen azért költenek többet, mert sok fölösleges pénzük van. Az ő kiadásaik növelik a referenciaszintet az alattuk lévő, velük közvetlenül érintkező réteg szempontjából. Így ez a csoport is többet költ, ami elmozdítja a normát a közvetlen ezután következő réteg számára is, és így tovább. Ezek az átgyűrűzések jóval nehezebbé tették a középosztálybeli családok számára legfontosabb pénzügyi céljaik finanszírozását.
Robert H. Frank, a cikk szerzője, valamint Adam Seth Levine, a Vanderbilt egyetem kutatója és Oege Dijk, a Europen University Institute közgazdásza közös tanulmányban mutatták ki, hogy a pénzügyi gondok azokban az amerikai megyékben sokasodtak a leginkább, ahol a legnagyobb volt a jövedelmi különbség: így például ezekben nőtt a legnagyobb mértékben a csődeljárások száma is. A pénzügyi gondok egyik megbízható indikátora a válások aránya, mivel a válófélben lévő párok jelentős része a pénzproblémákkal hozza összefüggésbe megromlott kapcsolatát. A legnagyobb jövedelmi egyenlőtlenségeket felmutató járásokban mutatták ki a legnagyobb válási arányt is. A pénzügyi problémák következményei közé tartozik az utazásra fordított idő növekedése is, mivel a pénzszűkével küzdő családok gyakran próbálják úgy megoldani a gondjaikat, hogy oda költöznek, ahol olcsóbb a lakás - és ez sok esetben távolabb van a munkahelytől.
A távolsági utazások időtartama azokban a megyékben nyúlt meg a legjobban, amelyekben az egyenlőtlenség a leginkább nőtt. A középosztály szorultsága miatt csökkent a választó polgárok hajlandósága, hogy támogassák legalapvetőbb közszolgáltatásokat. A gazdagok és a szegények egyaránt beletörődtek a romló utakba, a gyenge hidakba, a vasúti rendszer megbízhatatlanságába és abba, hogy az amerikai kikötőkbe megfelelő ellenőrzés nélkül lépnek be a konténerszállító hajók. És sok amerikai él olyan gátak tövében, amelyek bármikor átszakadhatnak. Azok politikusok, akik szerint az egyenlőtlenség a filozófusokra tartozik, gyakran azonosak azokkal, akik a gazdagok adójának csökkentését szorgalmazzák - ami pedig lényegesen növeli az egyenlőtlenséget. Kétség nem fér ahhoz, hogy a nagyobb egyenlőtlenség káros.
De kinek használ? Semmi nem bizonyítja, hogy a nagyobb egyenlőtlenség ösztönzi a gazdasági növekedést vagy bárkinek a jólétét növeli. Persze igaz, hogy a gazdagok ma nagyobb rezidenciát építhetnek és fényűzőbb estélyeket adhatnak. Ám úgy tűnik, hogy ettől még nem boldogabbak. Gazdaságunkban, ahol "a győztes mindent visz", a növekvő egyenlőtlenség egyik következménye az, hogy az egyetemek diplomásai közül a legtehetségesebbeket a Wall Streetre vonzza, ahol a pénzügyi bónuszok hajszolásának korántsem produktív feladatával foglalkoznak - írta a NYT cikkének szerzője, aki szerint a költség-haszon közgazdasági megközelítése alapján az egyenlőtlenség növekedése komoly kárt okozott minden jövedelmi kategóriának, anélkül, hogy azt ellensúlyozó hasznot hozott volna. (MTI)
