Bizalmi vagyonkezelés: ne öntsük ki a fürdővízzel a gyereket
A bizalmi vagyonkezelés magyar szabályozása ismét napirenden van. A kormányzati üzenetek alapján a szándék nem a jogi forma felszámolása, hanem a hozzá kapcsolódó adóelőnyök szűkítése. Ez önmagában legitim és érthető jogalkotói cél. A szakemberek szerint azonban lényeges kérdés az, hogyan lehet úgy elvégezni a szigorítást, hogy az kifejezetten a kizárólag adóelőnyökre épülő, „díszlet-jellegű” struktúrákat találja el – és ne azokat a valódi konstrukciókat, amelyek a generációváltást, a családi vagyonmegőrzést vagy a sérülékeny családtagok ellátását szolgálják. Az alábbiakban azt vesszük sorra, mi a probléma, miről ismerhetők fel a visszaélésszerű struktúrák, és milyen szabályozási irány lehet járható.
Mire jó a bizalmi vagyonkezelés? A hosszú távú vagyonmegőrzés és a generációkon átívelő vagyontervezés mindenképpen legitim cél!
A bizalmi vagyonkezelés nem magyar találmány. A fejlett jogrendszerek mindegyikében léteznek hasonló konstrukciók: az angolszászoknál „trust”, a németeknél „Treuhand” néven. A magyar Polgári Törvénykönyv 12 évvel ezelőtt vezette be a hazai változatot, követve a nemzetközi gyakorlatot. A lényeg röviden: a vagyontulajdonos (a vagyonrendelő) átadja a vagyontárgyait egy vagyonkezelőnek. A vagyonkezelő ezt a vagyont nem a sajátjaként, hanem a vagyonrendelő által kijelölt kedvezményezettek érdekében, előre meghatározott célok mentén kezeli, és a szerződésben rögzített időpontban adja át nekik.
A bvk gyakorlati funkciói jól körülhatárolhatók: a generációváltás rendezett lebonyolítása, a családi vagyon hosszú távú megőrzése, családi vállalkozások működőképességének fenntartása öröklési vagy családon belüli vitás helyzetekben, sérülékeny családtagok (kiskorúak, fogyatékos vagy beteg családtagok) védelme, a kedvezményezettek fokozatos, kontrollált vagyonhoz juttatása, illetve a családi vagyon professzionális, egységes kezelése. Magyarországon a bizalmi vagyonkezelésen és a családi alapítványon kívül nincs olyan jogi eszköz, amely ezeket a célokat együttesen szolgálná.
A gyakorlatban sajnos rendszeresen látható, hogy nagy múltú hazai cégek esnek szét, mert az örökösök nem tudnak megegyezni. Az elhúzódó viták vagy a külső befektetők megjelenése miatt kicsúszik az irányítás a család kezéből. Általános tapasztalata az SQN Trust Bizalmi Vagyonkezelő szakembereinek az is, hogy ha az alapító-ügyvezető hirtelen halála kiskorú örökösöket hagy hátra, az gyakran a cég működésének is a végét jelenti. Az általános öröklési szabályok ezeket a helyzeteket nem kezelik – ez is egyik fő oka annak, hogy a bizalmi vagyonkezelés Magyarországon ennyire elterjedt.
A kérdés társadalmi szempontból sem közömbös. Egy piacgazdaságra és a vállalkozási szabadságra épülő társadalomban a vagyonosodás, a hosszú távú vagyonmegőrzés és a generációkon átívelő vagyontervezés legitim cél – sőt, a stabil közép- és felső-középosztály megerősödésének egyik fontos intézményi feltétele. Ez a réteg adja a legnagyobb adófizetői és foglalkoztatói kört, ezért megerősítése nemcsak gazdasági, hanem társadalmi stabilitási érdek is.
Fontos kérdésre emlékeztet ugyanakkor dr. Horváth Balázs: „A tehetősebb réteg természetes módon törekszik a számára kedvező adózási környezetre. A bizalmi vagyonkezelés adóelőnyei jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy megálljon a korábbi offshore-kivándorlási hullám. Sőt, biztosra vehetjük, hogy nem egy olyan vállalkozó döntött a hazatérés mellett, aki korábban éppen ezért költöztette külföldre a cégeit.”
Jogosan kezelendő kihívás avagy miért érdemes a látszat-vagyonkezelést visszaszorítani?
A 12 éves magyar gyakorlat azt is megmutatta, hogy a bvk mellett kialakult egy jól körülhatárolható – és kevésbé szimpatikus – használati mód is. Ezeknél a struktúráknál csak a látszat van meg: a jogi forma a helyén, papíron minden rendben, de a tényleges cél nem a hosszú távú vagyonátadás, hanem kizárólag (vagy túlnyomórészt) az adóelőnyök kihasználása. A magánjogi keret megvan, ám a gazdasági tartalom részben hiányzik.
Az, hogy ezeket a „látszat-struktúrákat” a jog ne kezelje ugyanúgy, mint a valódi vagyonkezelést, legitim és helyes jogalkotói cél. Fontos azonban tisztán látni: a probléma nem az átláthatóság hiányából fakad. A bvk Magyarországon nyilvántartott, jelentési kötelezettségek alá tartozó intézmény, amely érdemben nem alkalmas jövedelmek vagy vagyon eltitkolására. A visszaélések tipikusan nem abból erednek, hogy a hatóság nem lát be a rendszerbe, hanem abból, hogy az adóelőnyök elérhetők olyan szerkezetek számára is, amelyek mögött nincs valódi vagyonkezelési tartalom.
A szabályozási kihívás ezért nem maga a jogintézmény visszametszése, hanem a valódi és a látszat-konstrukciók megbízható megkülönböztetése. Ha ez a megkülönböztetés nem sikerül, a szigorítás éppúgy eltalálja a generációváltást szolgáló családi konstrukciókat, mint az adóoptimalizációs trükköket.
A látszat-vagyonkezelés árulkodó jegyei
A szakmai gyakorlat alapján jól körvonalazható, milyen jelek utalnak arra, hogy egy adott bvk valójában nem hosszú távú vagyontervezést, hanem kizárólag adóoptimalizációt szolgál. Öt visszatérő ismertetőjegyet érdemes kiemelni.
A vagyonrendelő és a vagyonkezelő ugyanaz a személy. Ha az a magánszemély, aki a vagyont kezelésbe adja, egyúttal saját maga kezeli is azt, akkor gazdasági értelemben nem történt valódi vagyonelválás. Sőt, ha az érintett személy meghal, a struktúra jellemzően működésképtelenné válik – éppen az a generációkon átívelő szerep nem valósul meg, amelyre a jogintézményt eredendően kitalálták.
A vagyonrendelő valójában maga irányítja a vagyonkezelőt. Aggályos lehet az is, ha formálisan egy erre kijelölt cég látja el a vagyonkezelői feladatot, de ennek a társaságnak kizárólagos tulajdonosa, ügyvezetője vagy egyszemélyes irányítója éppen maga a vagyonrendelő. Ilyenkor a „kontroll-elválás” csak papíron létezik, gazdasági értelemben nem.
A vagyonkezelő csak a vagyonrendelő utasításait hajtja végre. Ha az érdemi döntéseket továbbra is a vagyonrendelő hozza meg, és a vagyonkezelő pusztán ennek végrehajtója, akkor a vagyonkezelő nem tekinthető önálló szereplőnek – csupán utasításokat követ.
A kedvezményezettek juttatási rendszere kidolgozatlan. Egy valódi vagyonkezelési szerződés részletesen rendezi, hogy ki, mikor és milyen feltételek mentén részesülhet a kezelt vagyonból. Ha ezek a szabályok sablonosak, formálisak vagy életszerűtlenek, az erősen arra utal, hogy a konstrukció elsődleges célja nem a tartós, kontrollált vagyontranszfer.
A kezelt vagyon gyorsan „kiüríthető” az ötéves időtartam után. Az eszközérték-növekmény adómentessége legalább ötéves vagyonkezelést feltételez. Ha a struktúrát úgy állították össze, hogy ennek a periódusnak a végén a teljes vagyon érdemi korlátozás nélkül visszakerülhet a vagyonrendelőhöz vagy a hozzá közel állókhoz, akkor a konstrukció valójában az adóelőny megszerzéséhez igazodik – nem pedig a hosszú távú vagyonmegőrzéshez.
A szakemberek szerint további jelek is árulkodóak lehetnek: Aggályos például, ha hiányzik az azonosítható befektetési politika vagy a hosszú távú vagyonmegőrzési koncepció; ha a vagyonkezelés megszüntetésének feltételei mechanikusan az ötéves adózási határidőhöz igazodnak; vagy ha a vagyonrendelő a kezelésbe adás után is úgy használja és irányítja a vagyont, mintha az továbbra is a sajátja lenne.
Az új szabályozás lehetséges építő iránya a differenciálás, a fűnyíró-elv helyett
A megfelelő szabályozási irány álláspontunk szerint nem az adósemlegesség általános megszüntetése, hanem a valódi és a látszat-konstrukciók megbízható szétválasztása. A „fűnyíró-elv” – amely különbségtétel nélkül vonná vissza a bvk adóelőnyeit – ugyanúgy eltalálná a generációs vagyontervezést szolgáló családi struktúrákat, mint az adóoptimalizációs konstrukciókat. Ráadásul az ilyen szabályozás többnyire csak látszólag oldja meg a problémát: a tényleges visszaélők és kiskapukat keresők gyorsan átállnak más technikákra, miközben a leginkább jogkövető használók veszítik el a jogintézményt.
Van megoldás: A differenciálás egyik legkézenfekvőbb eszköze az üzletszerű bizalmi vagyonkezelők szerepének erősítése lehet.
Az üzletszerű vagyonkezelő szabályozott piaci szereplő, akit felügyeleti kontroll terhel, és aki gazdaságilag elkülönül a vagyonrendelőtől – nincs tulajdoni vagy irányítási átfedés. Compliance- és átvilágítási kötelezettségeit a szakmai és reputációs érdek is fenntartja, és az üzletszerű bizalmi vagyonkezelő tevékenységét a Magyar Nemzeti Bank folyamatosan felügyeli, s üzleti megfontolásból sem érdekelt abban, hogy nyilvánvalóan csak adóelőnyökre épülő struktúrákat befogadjon. A szakértő tapasztalata szerint az adózási szempontból problémás konstrukciók döntő többsége a nem üzletszerű bvk-k köréből kerül ki – ezért egy olyan szabályozás, amely az adóelőnyöket elsősorban az üzletszerű vagyonkezelőkhöz köti, hatékonyabb szűrő lehet, mint bármilyen részletesen kidolgozott visszaélés-elhárító szabály.
Emellett több célzott jogalkotói eszköz is rendelkezésre áll a problémás struktúrák visszaszorítására, anélkül, hogy az egész jogintézményt érintenék:
A korábbi sortartási kötelezettség visszaállítása. Korábban élt egy szabály, amely szerint a vagyon kiadásakor először a hozamot kellett kifizetni, és csak utána a tőkét. Ez gazdaságilag indokolt fékként működött, és érdemi átalakítás nélkül, gyakorlatilag azonnal visszaállítható.
Az eszközérték-növekmény adómentességének újrahangolása. A kedvezmény hosszabb futamidőhöz kötésével, az adómentes hozam mértékének differenciálásával vagy további feltételek beépítésével úgy is fenntartható, hogy abból csak a ténylegesen hosszú távú struktúrák részesüljenek. A teljes eltörlés nehezen indokolható – különösen úgy, hogy a sokkal szélesebb kört érintő tartós befektetési számla (TBSZ) hasonló kedvezményei nincsenek érintve –, és szükségtelenül durva eszköz egy célzottan egyébként hatékonyan kezelhető problémához.
Célzott szabályok a visszaélés-jegyekre. A személyazonosság, a tényleges kontroll vagy a kizárólagos kedvezményezetti pozíció mint tényállási elemek a Polgári Törvénykönyv vagy az adójogi szabályok módosításával jogilag is megfogható módon kezelhetők.
Dr. Horváth Balázs az SQN Trust Bizalmi Vagyonkezelő Zrt. igazgatósági tagja egy további lényeges veszélyre is figyelmeztet, mint mindenképpen elkerülendő lépés. Maga a vagyonrendelés megadóztatása – tehát új adóztatási pont létrehozása a vagyon kezelésbe adásánál – a tapasztalatok szerint az egész jogintézmény ellehetetlenüléséhez vezet. Az osztrák, francia és román példák egyaránt azt mutatják, hogy egy markánsan ellenséges adózási környezet a vagyonkezelési jogintézményt rövid időn belül gyakorlatilag holt joganyaggá teszi. A magyar modell jelenlegi sikerét éppen az adja, hogy az adószabályok eddig „rásimultak” a polgári jogi szabályozásra, és az adósemlegesség elve mentén szinkronban illeszkednek hozzá.
