A Dél-kínai-tenger lesz a következő konfliktuszóna?
Kína már most is alapvető nemzeti felségterületének a Dél-kínai-tenger térségét, azt „Kínai-tó”-nak nevezi. A Dél-kínai-tengert övező országok – Kína, Vietnam, Thaiföld, Fülöp-szigetek – az utóbbi kivételével mind gazdag szénhidrogén-készlettel rendelkeznek, hogy mekkorával, arról nincsenek megbízható adatok. Ezért Kaplan úgy véli, a Fülöp-szigetek megpróbálhatja megszerezni a saját partjaihoz közeli szénhidrogén forrásokat, melyben szövetségese, az USA segítségét kérheti. Ezt az ugyancsak gazdasági szándékú, a természeti erőforrások feletti ellenőrzés növelésére irányuló kínai expanziós törekvések akadályozhatják meg. A világ tengeri forgalmának egyharmada e régióban bonyolódik. Kína, Japán és az USA is erős katonai bázist alakított ki, ami potenciális konfliktus veszélyét hordozza magában.
Kaplan a kínai expanzió három természetes irányát, és két, a kínai befolyási övezet számára gátat jelentő államot jelöl meg. A három irány: Közép-Ázsia, Délkelet-Ázsia, és az orosz Távol-Kelet, míg a két, gátat képező állam India és Oroszország. Kaplan tanulmánya párhuzamba állítja a mai Kínát a 100 évvel ezelőtti USA-val, ahol 1890-et szokás megjelölni a vadnyugat meghódítása lezárásának éveként. Az Egyesült Államok ezzel befejezte belső területeinek meghódítását, és expanziója attól kezdve kifelé irányult. Nagyjából ezzel egy időben ért el az amerikai gazdaság olyan fejlettségi szintet is, hogy a gazdasági körülmények is összecsengtek a Csendes-óceán és Latin-Amerika irányában megvalósuló expanzióval. Ahogyan az USA a XIX. század végére, úgy Kína a XX. század végére konszolidálta belső viszonyait. S az USA-hoz hasonlóan Kína gazdasági fejlettsége is ekkorra érte el azt a szintet, hogy nyersanyagszükségletei már komoly érdekeltségek és létesítmények kialakítását tegyék szükségessé, távoli országokban.
Kaplan tanulmányában Kínát „über-realista” hatalomként határozza meg, mely expanziójának irányait gazdasági létszükségletei, elsősorban a gazdasága számára elengedhetetlen nyersanyagok és energiahordozók utánpótlásának biztosítása határozza meg.
A kínai expanzió egyik iránya az Eurázsia közepén elterülő „kulcsövezet” felé mutat. Közép-Ázsia felé a 18. században megszerzett, civilizációs szempontból sokkal inkább muzulmán közép-ázsiai, mintsem kínai vagy konfuciánus karakterű, ujgurok lakta tartomány, Xinjiang jelenti Kína hídfőállását. Itt Kína Kazahsztánból kőolajvezetéket, Türkmenisztánból pedig földgázvezetéket létesített Xinjiangon át belső területei irányába. A gazdasági együttműködés mellett pedig a politikai befolyását is növelni próbálja a térség országaiban, ahogy látni fogjuk, elsősorban Kazahsztánban.
E kulcsövezet jelentősége abban áll, hogy ezen keresztül részben kiváltható a kockázatosabb tengeri szállítás, ahol egyelőre a riválisok még fölényben vannak. Türkmenisztánt közvetlen szárazföldi gázvezeték köti össze Kínával és a határos Iránnal, mely már ma is nagy mennyiségben szállít energiahordozókat Pekingnek, de ma még kockázatosabb, tengeri úton. A közép-ázsiai volt szovjet köztársaságok határosak Afganisztánnal is, amely ma amerikai befolyás alatt áll ugyan, de ahol Kínának már most bányászati érdekeltségei vannak, és amely kapcsolódási pontot jelent Kína fő dél-ázsiai szövetségese, Pakisztán felé. Így tehát ha Xinjiangot tekintjük Kína hídfőállásának a posztszovjet Közép-Ázsia felé, akkor a posztszovjet Közép-Ázsia potenciális hídfőállás lehet az Iránnal és Pakisztánnal való folyamatos szárazföldi összeköttetés megteremtését illetően.
Észak felé Mongólia jelent olyan, ritkán lakott, természeti erőforrásokban gazdag, katonailag gyenge országot, amelyet Kína könnyen a politikai befolyása alá vonhat. Ezzel szemben Szibériában Oroszország jelenléte komoly gátat jelent Kína expanziójával szemben. Itt legfeljebb csak gazdasági befolyásszerzés, és demográfiai beáramlás valószínűsíthető, azonban ez is leginkább csak a terület legkeletibb, a Bajkál-tótól keletre fekvő szegletében, Csita, Habarovszk, és Vlagyivosztok térségben, az Amur és az Usszuri medencéjében, vagyis az orosz Távol-Keleten. Zbigniew Brzezinski, egykori amerikai elnöki nemzetbiztonsági tanácsadó mellett Kaplan is felveti annak lehetőségét, hogy Oroszország végül az USA-val fog össze a kínai expanziótól való félelmében.
Délnyugat felé India jelent komoly gátat Kína aspirációjával szemben, a két ország ősidők óta természetes rivális. India és Kína közt történelmileg és geostratégiailag mindig is Tibet jelentett ütközőzónát, és a Tibet feletti kínai ellenőrzés ma ebből a szempontból döntő előny Kína számára Indiával szemben.
Forrás: Conclude Zrt.
