Érdemes-e az ez euróövezet összeomlására játszani?
Nem vitás, hogy a bővített újratermelésen alapuló gazdaságfejlődés olajozója a hitel. Ám a jelek arra vallanak, hogy valami kisiklott az utóbbi időben. Pedig volt egyszer egy "Wirtschaftswunder", az úgynevezett német gazdasági csoda, amely pár külső megrázkódtatás - például az 1970-es évek olajárugrásainak - hatását leszámítva az 1950-es évektől egészen az 1990-es évek elejéig tartott a szövetségi köztársaságban.
A német gazdasági csoda forrásai között szokás emlegetni az adósságkönnyítést. A hitelező országok 1953-ban a londoni egyezmény keretében elengedték az NSZK hitleri Németországtól örökölt és háború utáni küladósságának kétharmadát. Ám például az Egyesült Államok a Marshall-segély nagy részét az ötvenes évek közepére visszafizettette, és behajtották az NSZK-n az ott lévő nyugati hadseregek költségeit is. Nyugatnémetország egyre újabb és újabb háborús kártérítéseket és jóvátételeket is vállalt, tehát "szaldóban" alig megállapítható, hogy külső terhei csökkentek vagy inkább növekedtek-e az évtizedek folyamán. Az is igaz, hogy a berlini fal 1961-es felépítéséig bőven áramlott az olcsó munkaerő az NDK-ból, majd a dél-európai vendégmunkások gyarapították a gazdaságot.
A nyugatnémet "csoda" atyjának Ludwig Erhard gazdasági minisztert, majd 1963-66 között kancellárt tartják. Egyik korai cikkében, amely 1947. június 23-án jelent meg a Die Neue Zeitungban, így írt: "Minden gazdasági tevékenység célja kielégíteni a fogyasztó szükségleteit és ekképp hozzájárulni a közösség jólétéhez". Ez volt a döntő mozzanat: a fogyasztás és a jólét lett a német gazdasági csoda alapja és módszere, a cél maga lett az eszköz. A bérek és fizetések 1949 és 1955 között 80 százalékkal nőttek, lépést tartva a gazdasági növekedéssel. Az NSZK gazdaságtörtének máig legjobb évében, 1955-ben a hazai össztermék (GDP) 10,5 százalékkal nőtt, közben a reálbér 10 százalékkal emelkedett, az autópark 19 százalékkal bővült.
Addigra statisztikai értelemben megteremtették a teljes foglalkoztatást. Közben az állami költségvetés 1949-től 1968-ig nagyjából kiegyensúlyozott maradt, a közadósság csökkent a GDP arányában. A német vállalatok és vállalkozók akkoriban ugyanis nem csak a dolgozóknak, hanem az államnak is bőven fizettek. A társasági nyereségadó az 1970-es évek vége felé 56 százalékos, a személyi jövedelemadó felső kulcsa szintén 56 százalékos volt. A KPMG adótanácsadó összesítése szerint a német vállalatok adóterhe - társasági nyereségadó, helyi és egyéb adók összesen - átlagosan 62,2 százalékos volt 1979-ben, és 52,3 százalékos még 1999-ben is. A német gazdasági csoda tehát nagyrészt abból állt, hogy a tőke másképp osztozott a lakossággal és az állammal, mint manapság.
Ebből lett az állam "jóléti", ebből lett a társadalom "fogyasztói", miközben a hitel szerepe arányosan mérsékelt, azon belül a költségvetés folyó hiteligénye minimális maradhatott. A múlt évtizedben viszont Németországban már nem nőtt, sőt, az évtized közepétől a tavalyi átmeneti deflációig évről évre csökkent a reálbér és a kifizetett teljes bértömeg vásárlóértéke. Közben a társasági adó 15 százalékra, a vállalatok teljes adóterhe a profithoz képest átlagosan 29,44 százalékra, a személyi jövedelemadó felső kulcsa 42 százalékra vékonyodott. Az osztozkodás átalakítása a bérből-fizetésből élők, vagyis a fogyasztók rovására nem sajátosan német, hanem világjelenség.
A KPMG összesítése szerint a vállalatok átlagos adóterhe tíz év alatt tavalyig 25,51 százalékra csökkent világátlagban 32,69 százalékról, az OECD-országokban 26,3 százalékra 35 százalékról, az EU-ban 23,22 százalékra 34,12 százalékról. A fogyasztást terhelő közvetett adók viszont nagyjából ellenkező pályát futottak be. Németországban az elmúlt évtizedben 19 százalékra nőtt az áfa fő kulcsa 16 százalékról, az EU-ban pedig átlagosan 19,8 százalékra 19,6 százalékról. Az ázsiai országokban átlagosan 10,8 százalék maradt az áfa kulcsa. Ilyen módon a teljes adó aránya a GDP-hez képest nem feltétlenül romlik, azonban a lakosság önerős fogyasztóképessége gyengül, miközben az állam is kénytelen lefaragni jóléti szolgáltatásait. Ezt pótolta a hitel növekedése a fedezet csökkenése mellett, a mostani világválságot okozva.
Kérdés, mitől volt oly nagylelkű a tőke az 1950-es években Németországban? Ludwig Erhard 1946. október 14-én így írt a Die Neue Zeitungban: "Még ha a közösség javának legjobb szolgálatát tételezzük is fel a hatalommal operáló gazdasági ellenőrzés egyetlen céljaként - márpedig ezt még a szocialista állam sem garantálja -, akkor is kétséges, vajon az emberek általában jobban szeretnének-e bármiféle kollektív gazdaságot, mint szabad piacgazdaságot... (Ugyanakkor) a legfigyelmesebb megfontolásra érdemes minden intézkedés, amely hozzájárulhat a nemzeti termék és vele a nemzeti jövedelem igazságos elosztásához." Erhard igen korán arra intett tehát, hogy a kapitalizmusnak a kelet-európai szocializmussal kell fölvennie a versenyt, ha meg akarja őrizni értékeit. Ez a konkurencia az évtizedek alatt mind kevésbé jelentett tényleges kihívást, de a "kommunizmustól" való félelem megmaradt Nyugaton, szinte az utolsó pillanatig. Azóta viszont a tőke nem fél semmitől. A német - és akkoriban a többi, kisebb-nagyobb nyugat- és észak-európai gazdasági csoda - alapja a tőke önmérséklete volt. Ennek hiányát semmiféle állami támogatás, gazdaságösztönzés és hitelözön sem pótolhatja. (MTI)
