Hány cigány ember él Magyarországon?
A legátfogóbb adatfelvételeket a népszámlálások biztosítják, ugyanakkor módszertani sajátosságaik miatt – mivel az etnikai hovatartozást önkéntes nyilatkozat alapján rögzítik – nem képesek pontos képet adni a roma népesség tényleges nagyságáról.
Ezzel szemben azok a kutatások, amelyek a környezet megítélése alapján határozzák meg a roma népességet, általában nagyobb és vélhetően reálisabb létszámot mutatnak ki. Ugyanakkor már annak meghatározása is vitatott kérdés, hogy pontosan kik tartoznak ebbe a „külső megítélésen” alapuló kategóriába, ráadásul az ilyen vizsgálatok többnyire csak mintavételes módszerekkel valósíthatók meg.
A továbbiakban azokat a jelentősebb adatgyűjtéseket tekintjük át, amelyek nem a népszámlálásokhoz kapcsolódnak, tehát nem az önbevallás elvén alapulnak.
Már a XVIII. században is foglalkoztatta a központi hatalmat a magyarországi romák létszáma és társadalmi helyzete. Mária Terézia és II. József uralkodása idején nemcsak rendeletekkel próbálták szabályozni a romák életét, hanem úgynevezett „cigányösszeírásokkal” igyekeztek minél pontosabb adatokat gyűjteni a bevezetett intézkedések hatásairól is.
A XIX. század során már ritkábban készültek ilyen jellegű összeírások, azonban 1893-ban a statisztikai hivatal egy országos szintű adatfelvételt végzett. Ennek eredményei jelentősen eltértek a korabeli népszámlálások adataitól: míg a népszámlálások kizárólag az anyanyelvre kérdeztek rá önbevallás alapján, addig ez az összeírás a helyi közigazgatás által cigánynak tartott személyeket vette számba.
Bár Budapest és néhány nagyobb város – például Pécs és Szabadka – nem vett részt az adatfelvételben, így is 274 940 főt írtak össze. Közülük 104 750 fő magyar, 82 405 fő cigány, 67 046 fő román, míg további 20 739 fő egyéb (például német, szlovák, szerb, ruszin vagy horvát) anyanyelvű volt.
Ezek az adatok jól szemléltetik, hogy a nyelvi asszimiláció már a XIX. század végére jelentős mértékben lezajlott a magyarországi romák körében, és azt is, hogy az anyanyelv szerinti besorolás sok esetben elfedte a valós nemzetiségi hovatartozást.
A dualizmus kori népszámlálások a cigány nyelveket az „egyéb” kategóriába sorolták, ami tovább rontotta az adatok megbízhatóságát.
Napjainkhoz közeledve, a XX. században Kemény István nevéhez fűződnek a legnagyobb szabású, külső besoroláson alapuló kutatások. Ezek 1971-ben mintegy 320 ezer, 1993-ban 468 ezer, míg 2003-ban már 570 ezer főre becsülték a magyarországi roma népességet.
Hasonló módszertant alkalmazott a Cigány Koordinációs Bizottság is, amely 1984 és 1987 között végzett felmérése során körülbelül 380 ezer főre tette a romák számát.
Noha 1990 óta a népszámlálások már nem kizárólag az anyanyelvre vagy nemzetiségi önazonosságra támaszkodnak, a nem önbevalláson alapuló kutatások továbbra is nagyjából háromszorosára becsülik a roma népesség létszámát a hivatalos népszámlálási adatokhoz képest.
A legfrissebb, külső kategorizáción alapuló átfogó becslés a Debreceni Egyetem vezetésével zajló kutatásból származik (2010–2013), amely mintegy 876 ezer főre tette a magyarországi roma lakosság számát.
Összességében elmondható, hogy mind az önbevalláson alapuló népszámlálások, mind a külső besorolást alkalmazó szakértői vizsgálatok korlátokkal rendelkeznek. Előbbiek szélesebb körű és részletesebb adatokat nyújtanak, ugyanakkor a válaszadók rejtőzködése miatt alulbecsülhetik a roma népességet. Utóbbiak ezzel szemben pontosabb becslést adhatnak, viszont kevesebb részletet tartalmaznak, és módszertanuk bizonyos fokú bizonytalanságot hordoz. A romák társadalmi helyzetének alapos vizsgálatához ezért célszerű mindkét megközelítést figyelembe venni.
