Na, de ki is az a Theresa May?
Miniszterelnökként egy kettős belpolitikai helyzetet kell megoldania: egyrészt egy olyan kabinetet vezet, amely maradást és kilépést pártoló tagokat egyaránt tartalmaz. May tudja, hogy a józan gondolkodású és kompetens brit politikusok a maradás pártján állnak, így az ő véleményükhöz is kell igazodnia Ha ezt nem teszi, akkor nagyon hamar olyan helyzet alakulhat ki, amely időközi választásokhoz vezet – ez viszont megnövelné az Egyesült Királyság politikai kockázatát, és negatív hatással lenne a gazdasági növekedésre is. Másrészt pedig May miniszterelnöki legitimációja kérdőjeleződik meg abban a pillanatban, ha bármilyen, politikai szempontból öntörvényű akcióba kezd. May-t nem a brit polgárok választották miniszterelnöknek, de nem szavaztak rá a konzervatív párt tagjai sem – a párt vezetésének kinevezésével került a posztjára, ezért egy pillanatra sem feledkezhet meg a legitimáció hiányáról.
Theresa May-nek az Unióval folytatott tárgyalásokkal párhuzamosan más frontokon is meg kell vívnia a saját harcát. Bár az EU alapszerződése megszabja a két éves kilépési határidőt, a tárgyalások ennél hosszabb ideig fognak tartani, és ezt May is látja. A bevándorlás és a pénzügyi szolgáltatások területén ennél biztosan több időre lesz szükség ahhoz, hogy megnyugtató megállapodás szülessen. Valószínű, hogy miniszterelnökként mindent el fog követni azért, hogy az 50. cikk szerinti eljárás megindítását a lehető legtovább kitolja – ezzel viszont egyre nagyobb nyomás érheti a többi európai ország irányából. Ráadásul bármilyen megállapodás is születik majd az Európai Unióval, az kevésbé lesz előnyös az Egyesült Királyság számára, mint az uniós tagság. Ennek eredményeképpen borítékolható, hogy a brit népesség körében fokozódni fog az elégedetlenség, ahogyan fokozatosan felismerik, hogy a kilépés mellett kardoskodók tulajdonképpen hazudtak nekik. David Cameron utódja tehát szükségszerűen egy végletekig gyenge helyzetben lévő miniszterelnök, függetlenül attól, hogy mit hoznak az elkövetkező hetek vagy hónapok.
Az Egyesült Királyság kilépése alapjaiban fogja átrendezni ez Európai Unió erőviszonyait – gyakorlatilag Németország lesz az Unió egyetlen tényleges vezető állama. A német-francia tengely már most sem működik, nem kis mértékben amiatt, hogy a franciák elnökének befolyását nagymértékben csökkenti a közelgő 2017-es elnökválasztási kampány. Ily módon nem lesz igazi ellensúly a német hegemóniával szemben. Sok esetben éppen az Egyesült Királyság töltötte be ezt a kiegyensúlyozó szerepet – mostanáig. Talán éppen Lengyelország kap egy történelmi lehetőséget arra, hogy a vezető európai országok közé kerüljön, hiszen eddig is gyakran osztotta az Egyesült Királyság álláspontját az EU integrációja kapcsán, és most az egyik legnagyobb súlyú ország lehet, amely képes szembehelyezkedni Franciaország és Németország álláspontjával – és ezt a szerepét az is erősítheti, hogy számos közép-kelet európai ország támogatását bírja.
(Forrás: Christopher Dembik, Saxo Bank)
