A francia kormány bukásának okai és következményei

A visszaszámlálás augusztus 25-én kezdődött, amikor François Bayrou váratlanul bejelentette, hogy az 5. köztársaság alkotmánya 49.1-es cikkelyének értelmében bizalmi szavazást kért saját maga ellen a Nemzetgyűléstől. A hétfői maratoni nap végén az 577 képviselő elsöprő többsége 364 szavazattal (194 mellette és 15 tartózkodással) megtagadta a kormánytól a bizalmat. Az Ötödik Köztársaság történetében még soha nem fordult elő, hogy miniszterelnök ilyen típusú szavazást kért volna. Bayrou szeptember 9-én benyújtotta a kormány lemondását a köztársasági elnöknek.

A központi probléma: a többség hiánya

Franciaországban, különösen az 1970-es évek óta, megszoktuk a „többségi tényt”: a köztársasági elnököt közvetlen általános választáson választják meg, és többségre volt szüksége, amelyet általában meg is kapott. A politikai élet ritmusa a jobboldali és a baloldali többségek váltakozásának rutinjává vált. Ezután ez a rendszer fokozatosan felborult, illetve Emmanuel Macron 2017-es első elnökségétől kezdve a „többségi tény„ teljesen háttérbe szorult. A váltakozások alternatíva nélkül szaporodtak, ami krónikus kiábrándultságot okozott mindkét politikai táborban. Az új utat hirdető szélsőjobboldal pontosan a bal–jobb megosztódás ilyetén elmosódásának köszönheti előretörését. 2017-ben Emmanuel Macron megjelenése is ezen megosztottság kimerültségének az eredménye. Az elnök maga is a „túllépés” retorikájával hirdette meg politikáját, mintegy a demokratikus válságra adott válaszként.

Macron hatalomra kerülését követően még tovább mélyítette ezt a válságot azzal, hogy a szélsőségeket még szélsőségesebbé tette, és végül polarizálta a politikai életet, miközben saját álláspontját egyre inkább jobbra tolta. A köztársasági elnök gyakorlatilag táplálta a szélsőjobboldalt és gyengítette a baloldalt.

A fragmentáltság a parlamenti struktúra valamennyi szintjén jelentkezik. Jelenleg a Nemzetgyűlésben 11 parlamenti frakció, ami rekordszámot jelent. Ennek egyik legfontosabb következménye, hogy a politikai pártok már nem képesek néhány koherens és egyszerű elképzelés köré szervezni a nyilvános vitát, tovább veszítve ezzel társadalmi támogatottságukból. A politikai élet hárompárti felosztása miatt nehézségekbe ütközik a többség kialakítása, amit tovább súlyosbít az egyes blokkok belső széttagoltsága, ami szintén megnehezíti a politikai kompromisszumokat. Hozzátehetjük, hogy a választók politikai identitásának széttöredezettségét és szétszóródását elősegíti a pártok gyengesége és nagy száma.

Társadalmi válság

Bloquons tout! – azaz Teljes blokád! Ez a júliusban a közösségi hálózatokon keresztül meghirdetett mozgalom rövid idő alatt bizalmasból országossá vált. Az Engedetlen Franciaország (LFI) pártja, majd pedig az egész baloldal, illetve a szakszervezetek egyaránt felkarolták a szeptember 10-re hirdetett megmozdulás ügyét. A szerdai napon akár 100 ezer ember is kivonulhat az utcára, hogy elégedetlenségének hangot adjon.

Ennek a tömeges megmozdulásnak az érdekessége, hogy a társadalmi elégedetlenségnek nem csupán az utcára vonulva kíván hangot adni, hanem fogyasztás ellenes napként üzenni akar egyben a gazdasági rendszernek is.

Rossz logikában gondolkodunk: a növekedés–versenyképesség egyre jobban nyíló társadalmi olló. Posztdemokrácia: a demokratikus intézmények nem követik a társadalmi változásokat.

A kormányzás vagy a kormányozhatóság válsága összefüggésben áll a társadalom egyre inkább individualizált és fragmentált jellegével, amelyet a fokozódó egyenlőtlenségek és egyfajta szeparatizmus jellemez. 

A képviseleti rendszer válsága – posztdemokrácia

Ugyanakkor ezt a válságot nem lehet kizárólag politikai játszmákkal magyarázni. Figyelembe kell venni a politikához való viszony alulról történő változásait is. A 2000-es évek eleje óta maga a választási mechanizmus is megkérdőjeleződött. A választások által a kormányzóknak biztosított legitimitás egyre gyengébb, ahogyan azt Pierre Rosanvallon is elmagyarázza. Ezt erősíti a stratégiai szavazás, amely széles körben elterjedt: az emberek egyre inkább „hasznos” szavazatokkal próbálnak kizárni bizonyos jelölteket, de már nem igazán fejezik ki preferenciáikat, ami gyengíti elkötelezettségüket a képviselők kijelölése iránt és azok legitimitását. Így a választási eljárás alapjai meggyengültek: „negatív” demokráciáról beszélünk (inkább kizárunk, mint választunk).

Ez a politika iránti bizalmatlanság nem csak Franciaországra jellemző. Ezek a mechanizmusok mindenhol jelen vannak, Európában és az Egyesült Államokban egyaránt. Colin Crouch munkái óta a politikatudományok már „posztdemokráciákról” is beszélnek, ahol a döntések egyre inkább kicsúsznak a politikai hatalom kezéből.

A politikával szembeni bizalmatlanság és kiábrándultság

Az elmúlt egy évben tapasztalt gazdasági válság egy még szélesebb körű tendencia része, amely a politikával szembeni bizalmatlanság jelentős növekedését jelenti.

A franciáknak körülbelül 20%-a bízik a politikusokban. A franciák tehát a politikai osztályt képtelennek tartják a problémák megoldására. Sőt, méltatlannak tartják. Jogosan vethetjük fel tehát a kérdést, hogy vajon rendszerszintű problémáról van-e szó, vagy a politikai elit nincs a helyzet magaslatán? 

A Nicolas Sarkozy, majd pedig François Hollande elnöksége alatt folytatott, a voluntarizmusra alapozott liberális gazdaságpolitika aláásta azt az elképzelést, hogy a politika változást hozhat. Az újraválasztott Emmanuel Macron is csalódást okozott. Elősegítette az elitellenes hangulatot, amely erőteljesen megnyilvánult a sárga mellényesek válságában 2018-ban. Végül mindkét táborban csalódás uralkodik, és polarizációs mechanizmusok alakulnak ki. Így a szocialisták létrehozták az Engedetlen Franciaország pártját, amely a baloldal hatalomra kerülésének csalódása eredménye. A szélsőjobboldal is nagy mértékben a politikai kiábrándulás eredménye. Ezek az erők (Engedetlen Franciaország és Nemzeti Tömörülés) szisztematikusan elleneznek minden kompromisszumot.

A globalizáció, az európaizáció, a nagy pénzügyi csoportok és lobbik hatalma csökkentette a politikai hatalmat és annak mozgásterét. A politika azonban elvárásokat kelt. Ez a helyzet Franciaországra különösképpen jellemző, mivel a „mindenható állammal” (État Providence) szemben nagyon magasak az elvárások. 

A jelenlegi helyzet a szélsőjobboldalnak kedvez, mert a politika iránti bizalmatlanság táplálja az antiparlamentarizmust, és megerősíti azt az elképzelést, hogy egy olyan politikai erő, amely nem gyakorolta a felelősségét, lehet megoldás. Ezzel magyarázható a Nemzeti Tömörülés feltartóztathatatlannak tűnő előretörése. Ehhez az is hozzájárul, hogy a társadalom egy jelentős része egyetért a jobboldal témáival: bevándorlás, biztonság, az ökológia elutasítása stb. Ebben a kontextusban a szélsőjobboldal győzelme elkerülhetetlennek tűnhet, bár kérdéses, hogy milyen szereposztásban, hiszen Marine Le Pent a bíróság három évre eltiltotta a közügyekben való szerepléstől. Az is kérdéses, hogy milyen stábot tud majd adott esetben a Nemzeti Frontból kinőtt párt az ország vezetésére felállítani olyan politikusokból, akiknek a nagy része nem rendelkezik politikai tapasztalattal. Az azonban biztos, hogy ha a szélsőjobb hatalomra kerül, akkor a hatalom próbájával is szembesülnie kell, és minden bizonnyal csalódást fog okozni, anélkül, hogy megoldaná a jelenlegi politikai válságot. 

Fokozódó gazdasági válság

A Bayrou-kormány elsődleges célkitűzése az ország rendkívüli aggodalomra okot adó gazdasági válságának a megoldása, vagy legalábbis enyhítése volt. A 3300 milliárd euró adósságot felhalmozott ország gazdasági helyzete kétségkívül aggasztó. Azonban a kedden lemondásra kényszerülő kormányfő zsaroló hangvétele egyáltalán nem tűnt meggyőzőnek honfitársai számára. Érthető módon, hiszen nem javasolt semmiféle programot, kizárólag negatív intézkedésekkel (befagyasztott költségek, 2 munkaszüneti nap eltörlése) fenyegetőzött.

A gazdasági helyzet étékelésében is megoszlanak a vélemények. A baloldali szerveződések a Gabriel Zucman közgazdász által javasolt adó révén látják a társadalmi egyenlőtlenségek részbeni megoldását. Zucman-adóval kapcsolatos vita rámutat arra a politikai akadályra, amelyet le kell küzdeni: a pénzügyi oligarchia hatalmára. Amíg a politikai hatalomnak meg kell hajolnia a pénzügyek előtt, addig a posztdemokrácia csalóka logikája tovább fog folytatódni. Az egyenlőtlenségek azonban annyira megnövekedtek, hogy a társadalmak egyensúlyba hozását követelhetik. Ebben az értelemben a posztdemokrácia nem elkerülhetetlen.

Franciaországban a társadalmi igazságosság és az újraelosztás iránti elkötelezettség nagyon erős. Nem véletlen, hogy különösen a politikai paletta szélső szélein található pártok előszeretettel hivatkoznak arra, hogy a nyomás hatására az elit kénytelen lehet engedni.

Hogyan lehet kijutni a patthelyzetből?

A jelenlegi politikai patthelyzetet feloldhatja-e a Nemzetgyűlés feloszlatása és új választások kiírása vagy akár egy előrehozott elnökválasztás? Ez kétséges. Naiv lenne hinni egy „intézményi megoldásban”, amely megoldaná ezt a politikai válságot. A demokrácia egy élő, állandó mozgásban lévő rendszer, amely nem csupán a választási szabályokból és az intézményi mechanizmusokból áll. 

Évek óta valamennyi politikus, így maga Emmanuel Macron is, beígéri a választási rendszer megreformálását, és egy arányos választási rendszer bevezetését, amely hűen tükrözné a választók preferenciáit. 

Egy másik, szintén rendszeresen hangsúlyozott „megoldás” a hatodik köztársaságba való átlépés. Ez utóbbi kétségkívül lehetővé tenné a kimerült elnöki rendszerhez kapcsolódó intézmények megújítását. Annál is inkább, mert ma már a hatalom vertikális szervezete nem működik egy horizontális dinamikák által jellemzett társadalomban. A köztársasági elnökkel kapcsolatos elképzelések fokozzák a csalódást, mivel olyan „megváltóképet” teremtenek, aki nem tudja betartani ígéreteit. 

Az elnök hatáskörének korlátozása szintén részleges megoldás lehet. Csakúgy, mint a naptári rend megfordítása is, azaz, hogy a parlamenti választások megelőzzék az elnökválasztást.

A reprezentatív és a részvételi demokrácia közötti új egyensúly kialakítása, egy folyamatosabb, kevésbé a választásokra összpontosító demokrácia létrehozása szintén szerepel a „megoldási javaslatok” között. Hosszú ideig a választások elegendőek voltak a demokrácia működéséhez, de ez a ciklus véget ért. Új megközelítésekkel, módszerekkel (népszavazások, polgári konventek) kell kísérletezni annak érdekében, hogy új egyensúlyt találjunk a részvétel és a képviselet között. 

Kérem a következőt!

A Nemzeti Tömörülés a nemzetgyűlési választások ismételt kiírását, míg a baloldali radikális Elégedetlen Franciaország Emmanuel Macron elnök lemondását követeli.

Marine Le Pen Hénin-Beaumontban tartott hétfői beszédében késznek mondja pártját, és a bírósági ítélet ellenére, amely három évre eltiltotta őt a választásokon való indulástól, saját magát is a kormányzásra. De vajon a Nemzeti Tömörülés valóban felkészült-e erre?

Emmanuel Macron táborából sem hiányoznak a jelentkezők, illetve a lehetséges utódok. Sébastien Lecornu volt védelmi miniszter neve már többedik alkalommal felmerült, Catherine Vautrin munkaügyi és Eric Lombard pénzügyminiszter neve egyaránt felmerült. A Nemzetgyűlés elnökasszonya, Yael Braun-Pivet „késznek mondja magát”. Ez a névsorolás mindenesetre azt jelzi előre, hogy az új miniszterelnök ismét az ún. központi blokkból fog kikerülni. Ennek a kimenetele azonban szintén borítékolható, azaz, hogy ugyanaz fog történni ezzel a kormánnyal is, mint az előzőkkel.

A jelenlegi demokratikus működésben rejlő belső hibák felismerése és azok orvoslása nélkül tehát nem számíthatunk továbbra sem arra, hogy Franciaország kiutat talál az egymást követő válságok spiráljából.