A magyar jegybank válságkezelő szerepe háború idején

A jegybank válságkezelésének előzményeit illetően a PTE Közgazdaságtudományi Kar dékánja úgy fogalmazott, hogy a háború nyomán előállt, évtizedek óta nem látott, az egész világot érintő költséginfláció egy, a mandátuma mellett már világos elkötelezettséget mutató jegybankot állít újabb, még jelentősebb kihívások elé.

A pillanatnyi válságkezelő szerep

A válságkezelés jellemzően és általában nem a jegybankok dolga. Legfeljebb annyit tehetnek – és ezt azért sok esetben meg is teszik -, hogy időt biztosítsanak a lomhábban bevethető kormányzati eszközök mobilizálására. Az Európai Központi Bank megfelelő intézményi reformok (pl. fiskális unió) hiányában egyes déli EU tagországok államköténypiacait erősíti eszközvásárlásaival, elősegítve azok adósságainak finanszírozhatóságát. Egyelőre nem világos, hogy Magyarországon szorul-e bármiféle támogatásra az általános gazdaságpolitika, az egyebek mellett az EU-s források elérhetőségétől és az újonnan alakuló kormány fiskális irányvonalától függ. Az mindenesetre leszögezhető, hogy az MNB a háború kitörése után elindult intenzív szigorítási szakaszt követően egyelőre kiváró pozícióra helyezkedett. A megelőző kamatemelések célja a forint gyengülésének megakadályozása, az ezen keresztül begyűrűző inflációs hatások kordában tartása volt.

Nagyrészt ennek köszönhető, hogy az euró árfolyama a március 7-i 400-as csúcshoz képest jó darabig a 370-380 közti sávban stabilizálódott. Az 1 hetes jegybanki betétekre jelenleg 6,45%-os kamatot fizet az MNB, amivel hétről-hétre 10.000 milliárd (!) forintnyi likviditást von ki a bankrendszerből, és drágítja ezzel meg drámai mértékben a forint elleni intézményi spekulációt. Az már más kérdés, hogy eközben a kereskedelmi bankok a lakossági lekötött betétekre ehhez képest egy elképesztően alacsony, 1% alatti kamatot fizetnek. Valójában az történik, hogy a korábban elindított kedvezményes jegybanki hitelprogramokhoz (pl. Zöld otthon program) kapott ingyen likvid forrást forgatják vissza óriási haszonnal a kereskedelmi bankok, miközben a kihelyezett programhiteleket lakossági betétekkel refinanszírozva is kockázatarányos kamatréshez jutnak. Ez így nem fair, azonban nem monetáris politikai, hanem pénzügyi fogyasztóvédelmi kérdés, ahol megítélésem szerint drasztikus lépésekre - súlyos, milliárdos bírságokra – volna szükség a banki erőfölény kompenzálására.

A válságkezelés korlátai

Hogy a Magyar Nemzeti Bank beleütközik-e a korlátaiba, az döntően a külső viszonyok alakulásának a függvénye. Közvetlen háborús érintettséggel nem számolva az exportorientált és nyersanyaghiányos országok esetében, mint amilyen Magyarország meg Németország is, a termeléshez nélkülözhetetlen erőforrások (közte az energiától a vertikális értékláncba integrált félkésztermékig nagyon sok minden) kiesése alapjaiban rendítheti meg a gazdasági modell, ha a hatás tartós, és sok ágazatot érintő. Nem véletlen, hogy az Oroszországgal szembeni szankciós politikában épp itt vannak a legnagyobb viták. De nincs az jegybank, amelyik a hasonló krízisekkel tudna mit kezdeni, hasonló esetekben sokkal átfogóbb társadalmi, illetve gazdaságpolitikai válaszokra van szükség. Egy efféle krízishelyzet előállását sajnos nem lehet jelenleg kizárni, különösen a háborús konfliktus elhúzódása esetén. Az érintett felek egyebek mellett a világ legnagyobb gabona-, illetve műtrágya- termelői és exportőrei, az orosz energiahordozók pedig az egész kontinensen meghatározóak, hiányukban Európa radikális, a társadalmi együttélés mélyszöveteibe hatoló változásokra kényszerül. Számos, a jelenleginél kevésbé kiélezett helyzetben volt már rá példa a magyar gazdaságtörténetben, hogy az ország külső pénzügyi segítséget kért (jellemzően az IMF-től, de legutóbb, 2008-ban az EU-tól is). Hiába magasabb az EU-s átlagnál Magyarország kockázati kitettsége (pl. a nagyfokú nyitottság, vagy az orosz energiafüggés okán), a korábbi segítségkérési szituációkhoz hasonló egyoldalú érintettségről aligha beszélhetünk, sőt az ország agrár-kapacitásai még egy olyan védőhálót is biztosítanak, ami sok más európai országnak nem áll rendelkezésére. Ismert a régi-új kormány elkötelezettsége aziránt, hogy a kihívásainkat ne kívülről diktált gazdaságpolitikai feltételek mentén igyekezzünk orvosolni. Fontos tisztán látni, hogy a jelenleg függőben lévő EU-s források esetében nem gazdaságpolitikai feltételeknek kell megfelelnünk, hanem az EU-s csatlakozással politikai síkon már rég elfogadott általános elveknek.

Az euró bevezetése Schepp Zoltán szemszögéből

A Magyar Nemzeti Bank más európai jegybankokhoz képest specifikus okokból jóval korábban, már 2021 közepén a monetáris szigorítás útjára lépett. Ezzel a forintot sikerült kellőképpen megtámogatnia a háború kitörését követő hetekben. A monetáris politika további feladatait az fogja behatárolni, hogy az egymást követő költségsokkok mikor fognak elcsendesedni, sajnos egyelőre még ennek az időpontját sem tudja senki. Amint azután ez a pont elérkezik, mindjárt ott vár majd az újabb kihívás: megakadályozni, hogy a múltbeli veszteségeiket kompenzálni igyekvő szereplők (reálbért vesztett munkavállalók, profitarányt vesztett vállalkozások stb.) piaci erőpozíciók függvényében újabb inflációs hullámot gerjesszenek, miközben az is kérdéses még, hogy az új kormányzati gazdaságpolitika mennyiben és miképp korrigál majd az elmúlt 2 év keresletfelhajtó hatásain. A lényeg az elszánt és konzekvens monetáris politikai cselekvésben, az ebből akkumulálható hitelesség erősítésében lesz. Ma még nem tudható, hogy ehhez a kondíciókat majdan milyen irányba kell változtatni: további szigorításra lesz-e szükség, vagy akár a mostaninál kisebb szigor is elegendő lehet-e? Sok múlik azon is, hogy mi történik a fontosabb európai partnereknél (pl. miféle modell-átrendezésre kényszerül a német gazdaság), mindenekelőtt azonban azon, hogy az Európai Központi Bank hogyan lesz úrra az egységes európai monetáris politikai eddigi legnagyobb dilemmáján. Jelenleg az euró-zónában a Magyarországihoz igen hasonló költség-inflációs környezet érvényesül, ám a rugalmatlan keresletű jószágok költségsokkjainak elmúltával már tere és felelőssége is lesz az EKB-nek, hogy a tovagyűrűző hatásoknak monetáris szigorítással az útját állja. Ez azonban drámai következményekkel járhat egyes mediterrán tagállamok (pl. Olaszország) adósságának finanszírozási feltételeire, a már régóta halogatott, euró-zóna szintű intézményi reformokra valamilyen formában sort kell majd keríteni.

Noha Európa polgárait ugyanúgy kínozza momentán az infláció, mint ahogy minket, magyarokat, itt azért van egy különbség: az európai politikusoknak a legkisebb gondjuk is nagyobb annál, mintsem, hogy milyen reformokkal (pl. a közös fiskális-háló erősítésével) fonják majd szorosabbra az európai pénzügy együttműködést fél uszkve két év távlatában. Az EKB is eszerint vár ki még, de már nem tud soká. A választások után, immár komolyabb politikai él nélkül jelenthető ki ezért, hogy az euró hazai bevezetésével kapcsolatos döntés meghozatalára a mostaninál kedvezőtlenebb időpont talán még sosem volt. Egyszerűen azért, mert az intézményi környezet szükségszerűen változni fog, de még semmilyen támponttal nem rendelkezünk, hogy milyen módon, hiszen a destruktív irányok (pl. az észak-déli szakadás) sajnos ugyanúgy elképzelhetők. Nem marad más lehetőségünk még évekig, minthogy az önálló monetáris politika útját járva legyünk úrrá a mostanra már nagyrészt hasonló jellegű sokkokból fakadó kihívásokon, miközben a specifikus adottságainkból származó kockázatok és esélyek (pl. energiafüggés, agrár-adottságok) kezelése, illetve megragadása most sokkal inkább a kormányzat feladata és felelőssége lesz, mint a jegybanké. A miniszterjelölti meghallgatások is arra utalnak, hogy a kormány e felelősségnek tudatában van.