Élsportból az üzleti életbe – egy vérbeli csapatkapitány: Klie Ferenc
Az élsportolók közül sokan számolnak be arról, hogy a profi karrierjük lezárása után nem ment könnyen az átállás a civil életre. Te hogy élted ezt meg?
Klie Ferenc: Nem volt éles váltás, mire a felnőtt korosztályba léptem, már felismertem, hogy hosszú távon nem fogok a sportból megélni. Eleve készültem a civil karrieremre, egyetemre jártam, aztán közben dolgozni is kezdtem. Természetes folyamatként zajlott le, először egy kicsit kevesebb lett a vízilabda, és megjelent a munka, a másik karrier, ami aztán egyre jelentősebb szerepet kapott az életemben. A szüleim támogattak a sportban, eleve édesanyám terelte a figyelmemet a vízilabdára, de az mindig világos volt, hogy a tanulás az első, és az is, hogy bármennyire is fontos számomra a vízilabda, az nem tart örökké, még akkor se, ha kiderült volna, hogy klasszis tehetség vagyok.
„Én gyakorlatilag a vízilabdának köszönhetek mindent”
És az a felismerés, hogy nem vagy klasszikus tehetség, nem bántott?
Klie Ferenc: Nem egy pillanat alatt ismered ezt fel, ez is egy folyamat. Szépen lassan rájössz, hogy te elértél egy maximumot, és onnan nem tudsz feljebb lépni, közben látod magad mellett, hogy mások jobbak nálad. Szerintem ezt el lehet fogadni, van, amikor egyszerűen nincs lehetőséged, hogy bele tegyél még többet, ami talán a szintlépéshez kellene, vagy egyszerűen nem olyanok az adottságaid. Nem volt törés, sőt inkább azt mondanám, hogy amikor már lett munkám és utána onnan mentem edzésre, én azt egy komoly, “felnőtt dolognak” láttam. Megváltozott az életem fókusza. Ettől függetlenül, ha azt kérdezed, hogy hogyan mutatnám magam be most, akkor is azt mondanám, hogy egy sportoló vagyok, aki dolgozik is. Én gyakorlatilag a vízilabdának köszönhetek mindent, és nagyon hálás vagyok azért, amit a sporttól kaptam.
Említetted, hogy édesanyád ajánlotta a vízilabdát, miért?
Klie Ferenc: Eredetileg karatéztam, ami nagyon divatos sport volt akkoriban a fiúk körében. Nagyon sokat tanultam ott a fegyelemről és tiszteletről. Egyszer aztán anyukám mesélni kezdett arról, hogy van egy olyan sportág, amit úgy hívnak, hogy vízilabda. Csapatjáték, amiben cél a góllövés és előfordul, hogy kiállítanak valakit, és akkor meghatározott ideig az egyik csapatnak úgy kell játszania, hogy eltüntesse az egy embernyi különbséget. Nagyon megtetszett, amit mesélt róla, és így kezdtem el vízilabdázni az Újpest előkészítőben.
Fotó: Klie Ferenc a Senso-Media Zrt. Kereskedelmi és Üzletfejlesztési Igazgatója
Az egyéni sport után jobban tetszett, hogy egy csapat része vagy?
Klie Ferenc: Igen, megfogott a közösség és érződött, hogy az együttes erőfeszítés például a mérkőzésen többet ér, mint az egyéni képességek összessége. Nagyon izgalmas az emberelőny-emberhátrány ebben a sportban, mert jól mutatja, hogy közös gondolkodással, közös akarattal, összetartással jobb lehet a csapat akkor is, ha az ellenfél túlerőben van. Később az is egyértelmű lett, hogy közösségben jól működöm, általában gyorsan központi szerepem lesz. Nagyon sokszor a sportolói pályafutásom során - egyébként most is - úgy voltam én a csapatkapitány, hogy nem én voltam a legjobb játékos. Én valahogy mindig az a csapattárs próbáltam lenni, akire lehet számítani, aki mindig stabilitást nyújt a társainak.
Újpesten kezdtél, de a Vasasban lettél utánpótlás válogatott, mi történt a kettő között?
Klie Ferenc: Újpesten kiválasztottak, de végül viszonylag rövid ideig játszottam ott, ezután az akkori MATÁV Pólósuliba igazoltam, ahol a kettes számú csapatban voltam a legutolsó játékos, az, aki sose kapott sapkát. Nem akartam ebbe beletörődni,elkezdtem nagyon komolyan venni a vízilabdát, fanatikus módon edzettem, tovább maradtam az edzés után, sőt vasárnaponként lejártam egy amatőr felnőtt csapat edzéseire, hogy hátha el tudok lesni tőlük valamit. Akkoriban ez úgy működött, hogy a MATÁV Pólósuli bizonyos korosztálya átkerült a VASAS-hoz, és addigra én már annyira kinőttem magam abban a korosztályban, hogy alapember lettem a csapatban.
Felnőttként a VASAS után az OSC-ben folytattad első osztályú pályafutásodat, miért váltottál?
Klie Ferenc: A Vasas akkor egy klasszis együttes volt, kevés lehetőségem jutott fiatalként a játékra, így mentem az OSC-be, és mellette elkezdtem az egyetemet. Akkorra már felismertem, hogy nem lesz belőlem sztárjátékos, így még komolyabban vettem az egyetemi tanulmányaimat. Közben sikerült elhelyezkednem a Vodafone-nál, MOL ügyfélszolgálati képviselőként. Ahogy mondtam, egy ideig párhuzamosan futott a sportolói és civil karrierem, lassan lezajlott a súlypontok áthelyeződése. Közben rövid ideig voltam külföldön is vízilabdázni, kaptam más ajánlatokat is, de nem láttam ebben hosszú távú perspektívát.
„az első perctől komfortosan éreztem magam”
A Vodafone-nál viszont hosszú időt töltöttél, elég változatos munkakörökben.
Klie Ferenc: A karrierem ügyfélszolgálatosként kezdődött, de ahhoz képest elég összetett feladataim voltak. Nagyon jó tanuló időszak volt. Egy-két év után bekerültem a Vodafone központjába egy back office-os munkakörbe, de igazság szerint pár hónap alatt egyszerűen “kinőttem” a feladatokat. Az akkori vezetőm is látta ezt, javaslatára megpályáztam egy account manageri pozíciót. Nagyon élveztem, az első perctől komfortosan éreztem magam, gyorsan tudtam fejlődni, ezért egyre nagyobb ügyfeleim lettek.
Három-négy év után megint egy kis megtorpanást éreztem. A következő lépcső a field manageri feladatkör volt, ahol a sales-esek csapatát kellett részben összefogni, részben mentorálni. Nagyon tetszett, hogy lehetett már stratégiában gondolkodni. Kiderült, hogy a nagyvállalati körrel dolgozva megszerzett tudásom és tapasztalatom a kkv szegmensben is alkalmazható, még ha nyilván voltak is különbségek.
Egy átszervezés után aztán régióvezetője lettem a Vodafone olyan partnercégeinek akik ezen ügyfélkörön értékesítenek. Így még inkább lehetőséget kaptam arra, hogy fejlesszem magam stratégiaalkotásban és people managementben. Nagyon fontos tapasztalat volt egy nagyobb csapat munkájának a koordinálása, menedzselése.
Amikor elkezdődött a Vodafone UPC összeolvadás, akkor új pozíciók nyíltak meg, melynek köszönhetően felettesem felkért a hazai kkv megtartásért felelős csapat vezetésére. Tetszett az új szerepköröm és a vele járó kihívások , de akkor már a Senso-Media Zrt. Vezérigazgatójával, Major Attila Gáborral folytatott szakmai egyeztetéseinkből egy nagyon inspiráló feladat körvonalazódott.
A Senso-Media támogatta a Masters Vízilabda Európa-bajnokságon (amatőr 30 év felettiek vízilabda tornája) 2018-ban aranyérmes Váci együttest, melynek Te voltál a csapatkapitánya. Van összefüggés?
Klie Ferenc: Attilával, egy másik hobbi sport és baráti kör révén már ismertük egymást. Nagylelkű szponzorációja mellett személyesen szurkolt nekünk Szlovéniában. Az együtt eltöltött hét és megélt élmények után hazatérve már szakmai témákról is beszélgettünk sokat. Nagyon sokat. Így az emberi bizalom mellett kialkulhatott szakmai bizalom is egymás felé.
Mondtam, hogy tényleg a vízilabdának köszönhetek mindent.
„a hozzáállásomba nem fér bele a sikertelenség”
Mi volt a vonzó a cégben?
Klie Ferenc: A pályafutásom a Vodafone-nál végül is arról szólt, hogy folyamatosan kerestem az új erőpróbákat. Engem az éltet, ha kiléphetek a komfortzónámból, újabb és újabb kihívásokat keresve.
Itt hosszútávon motiváltnak látom magam. A Senso-Media termékeit tekintve bizonyos szempontból világ szinten is egyedülálló, azzal együtt, hogy nagyon tehetséges emberek dolgoznak itt.Azt gondolom, hogy rendkívül sikeres jövő előtt állunk, mindamellett, hogy az eddig elért eredmények is magukért beszélnek. Sokszor fogalmazok, úgy hogy hosszabb az út előttünk, mint mögöttünk (természetesen legőszintébb elismeréssel adózva az alapítás óta eltelt 10 évnek), ez az ami inspirál hosszútávon.
Kereskedelmi és üzletfejlesztési igazgatóként a feladatom a projekt vezetők, magyarországi és nemzetközi érékesítők, vezetők és a termékmenedzsment valamint a marketing összefogása és koordinálása. Ez a változatosság az ami az előbb említett motivációt részben fenntartja nagyon sok más mellett.
Nagyon vonzó, hogy most a Senso-nál tényleg van lehetőség az alkotásra, mert valljuk be, hogy a vezetői jó szándék ellenére egy nagy multinacionális cégnél a nagyon újszerű gondolatokat, megközelítéseket csak nehezen lehet érvényre juttatni. A nagy hajó természetesen lassabban fordul. A leginkább élvezetes, hogy most szinte azonnal látszik az eredmény, ha hozzáteszünk valami újat, vagy ha kitalálok valamit, akkor annak tényleg látható hatásai lesznek a cégre. Ez óriási motivációt ad nekem.
Nem kimerítő nagyon, ha állandóan a saját határaidat feszegeted?
Klie Ferenc: Vannak persze hátulütői, ha folyamatosan új kihívásokat keresel, mert ez együtt jár egy állandósuló magas stresszel, de engem jobban nyomaszt az, ha nincsenek új célok és feladatok előttem. Ehhez a gondolkodásmóshoz biztos támaszt ad feleségem és a családom is, amiert rendkívül hálás vagyok. Tudom, hogy sokan hisznek a „jöjjön, aminek jönnie kell” - életfelfogásban, de én akkor vagyok jól, ha tudom, hogy hatással lehetek a dolgokra, ha nem a körülmények irányítanak, hanem én alakítom a körülményeket. Talán ez is a sport felől jön, vagy tényleg alkatilag ilyen vagyok. Minden esetben azt vizsgálom, hogy mi az a plusz amit én hozzá tudok tenni a siker érdekében. Sosem elégedtem meg a 100%-kal, ha így lett volna, akkor valószínűleg maradtam volna a cserepad legvégén, sapka nélkül.
Hogy viseled, ha valami mégsem jön össze? Vannak kudarcaid is?
Klie Ferenc: Nem tudok felidézni olyasmit, amit igazán kudarcként könyvelhetnék el. Nem arról van szó, hogy nekem minden azonnal összejön, de a hozzáállásomba nem fér bele a sikertelenség. Azt is mondhatnánk, hogy nem tudom értelmezni ezt a kifejezést. Ha kitűzök magam elé egy célt, akkor egyszerűen az egyetlen lehetőség az, hogy el is érjem azt. Nem hagyok félbe dolgokat, addig megyek, addig próbálkozom, amíg nem sikerül, amit elterveztem.
Gondolom, vezetőként ezt a maximalizmus várod el a kollégáidtól is.
Klie Ferenc: Szeretem, ha a csapatom mer vállalkozni, új dolgokat kipróbálni, és keresi a megoldásokat, a lehetőségeket, de mégsem érzem, hogy túl sokat várnék el. Szerintem magammal szemben szigorúbb vagyok. Tudom, hogy nagyon fontos, hogy nagyon fontos a befektetett munka, az alázat és a fókusztáltság, ezt közvetítem munkatársaim felé is. Azonban azt is megtapasztaltam, hogy az emberek nem egyformák, nem ugyanúgy működnek. Attól még, hogy valaki más úton megy még elérkezhet ugyanahhoz a célhoz.
Hitvallásom szerint sokkal fontosabb, hogy egy csapat mindig tudja, hogy milyen célért küzd, mik az erősségei, miben fejlődhetne, és az előrelépés érdekében a csapattagok képesek legyenek támogatni egymást, és amikor valakinek segítségre, plusz ösztönzésre, vagy akár pihenésre van szüksége, akkor számíthasson a társaira. Ez nem csak a medencében, de az életben is így működik!
