Georgia távolodik az EU-tól
A háttértörténet
Georgia és az EU kapcsolatai az utóbbi félévben megromlottak, különösen miután az ország júniusban elfogadta a külföldi befolyással kapcsolatos átláthatóságról szóló törvényt. A miniszterelnök állítása szerint a Európai Bizottság megfenyegette a törvény bevezetése miatt, míg a szomszédságpolitikáért felelős biztos szerint csak attól szerették volna megóvni a miniszterelnököt, hogy a feszültség növekedjen és Tbiliszi utcáin kontrollálhatatlan helyzet alakuljon ki. Majd a Bizottság október elején felfüggesztette a georgiai gazdaság fejlesztésére és az uniós tagság felé vezető út támogatására szánt alapokat, mintegy 121 millió eurót, valamint kilátásba helyezte a vízummentesség felfüggesztését is. A választások előtt a kormány elfogadott egy újabb jogszabályt, amely korlátozza az LMBTQ+ jogokat. Nem meglepő módon ez tovább élezte a kapcsolatokat Georgia és az EU között.
Az október végén tartott választások eredménye jelenleg is vitatott. Az EBESZ megfigyelői tapasztaltak rendellenességeket és azok kivizsgálását sürgették, de összességében jól szervezett választásoknak minősítették az eseményt. Az ország EU-párti köztársasági elnöke elutasította az eredményeket és a szavazás megismétlésére szólította fel a hatóságokat, amit a georgiai alkotmánybíróság elutasított. Európai Parlament élesen tiltakozott a választás eredménye ellen és egy állásfoglalásban azok megismétlésére szólította fel Georgiát, valamint a nyertes párt elitjei elleni korlátozó intézkedések bevezetését kérte.
Mindezek után a georgiai miniszterelnök úgy döntött, hogy kormánya 2028-ig nem tűzi napirendre az EU csatlakozási tárgyalásokat. A miniszterelnök döntése szerint az ország továbbra is teljesíti a csatlakozási megállapodásból eredő kötelezettségeit, bár visszautasít minden uniós finanszírozást 2028 végéig, amíg Georgia gazdaságilag megfelelően felkészült lesz arra, hogy 2030-ban megkezdhesse a tagságról szóló tárgyalásokat. A georgiai kormányfő szerint az EU zsarolásra használta fel a csatlakozási tárgyalásokat és ezzel szemben kívánt fellépni. A döntését követően az ország fővárosában valóban kontrollálhatatlan helyzet alakult ki, ezrek tüntetnek.
Követett el a hibát az EU?
Az anyagi források politikai érdekek szerinti felhasználása nem elszórt vagy egyedi jellegű. Elképzelhetőnek tűnik, hogy az EU a tárgyalási folyamatokat és a támogatás folyósítását valóban politikai nyomásgyakorlásra is használhatta – bár erre konkrét bizonyítékot nem fogunk találni. Ám a Magyaroroszág és Lengyelország esetében befagyasztott EU-források, pontosabban a lengyel kormányváltást követő azonnal forrásfelszabadítás, illetve a Bizottság ezirányú jövőbeli tervei jeles példái annak, hogy az EU hogyan használja az anyagi forrásokat politikai céljainak elérésére – az emberi jogok érvényesítésére hivatkozva.
Az emberi jogok erősítését célul kitűző donorok által alkalmazott különböző stratégiákat tekintélyes szakirodalom dolgozza fel. Hillary Corwin két stratégia típust különbözteti meg: egyrészt a kényszerítő stratégiákat, másrészt az intézményformáló, úgynevezett katalitikus stratégiákat. A kényszerítő jellegű stratégiák azok, amelyek alatt a politikai feltételrendszerrel és a kényszerítő befolyással kapcsolatos eszközök értendőek. Ezek a stratégiák azon források esetében alkalmazhatóak, amelyek a legnagyobb előnyöket biztosítják az elitek és a vezetők számára, vagy mert a segély helyettesíthető, vagy azért, mert a társadalom legszegényebb tagjai helyett a társadalom szélesebb köreinek kedvez. Az intézményformáló stratégiákat a demokrácia támogatására, a kapacitásépítésre, az igazságügyi reformokra, a civil társadalom támogatására, a konfliktusmegelőzésre és a béketeremtésre irányuló külföldi segélyekkel kapcsolatos eszközök esetében szokták alkalmazni. A szerző a külföldi támogatási kötelezettségvállalásokat az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) DAC (Fejlesztési Támogatási Bizottság) valamennyi donorországa által 2003-2018 között nyújtott támogatásokat vizsgálta statisztikai módszerekkel. Az általa vizsgált időszakban a donorok többnyire a katalitikus stratégiát helyezték előtérbe ám ezt néha a kényszerítő stratégiával helyettesítették.
Az adományozók abban az esetben alkalmazták a kényszerítő stratégiákat, amikor az elvárt reformokhoz jelentős akadályok és magas költségek kapcsolódtak. Továbbá olyankor is, amikor az állami erőszak sérti a biztonsági érdekeket, ám amikor a politikai liberalizáció nem lenne kívánatos. Az adományozók inkább alkalmazzák a katalitikus stratégiákat, amikor erősebb érdekeik fűződnek az emberi jogok előmozdításához, és amikor a politikai liberalizáció akadályai alacsonyabbak. Vagyis, az adományozók politikai, bürokratikus és biztonsági érdekeiknek megfelelően választanak a két eltérő stratégia között.
A Bizottság által felfüggesztett alapok miatt úgy tűnik, hogy az EU a kényszerítő stratégiát alkalmazta és ebben az esetben ez nem minősült a legjobb döntésnek. A katalitikus stratégiák alkalmasabbak lettek volna, hiszen a társadalom széles köre támogatja a csatlakozást, amelynek egyik lényeges eleme a politikai és gazdasági liberalizáció – így ennek viszonylag alacsony akadályai vannak Georgiában. Mi több, a térségben a konfliktusmegelőzésnek rendkívül fontos szerepe lett volna, ám úgy tűnik, erről az EU megfeledkezett.
Hibának tűnik, hogy az EU rendkívül határozottan kíván fellépni egy tagjelölt állammal szemben, ám nem veszi figyelembe annak törékeny geopolitikai helyzetét – gyakorlatilag a területén állomásozó orosz csapatok jelenlétét. Azt is felejteni tűnik, hogy 1992 óta az említett csapatok többször is felbukkantak az ország határainál és fellépésük bőségesen túlmutatott a határozottság fogalmán. A szovjet birodalom összeomlása óta Georgiának rendkívül bonyolult kapcsolata van Oroszországgal: 1992-ben Dél-Oszétia, majd az 1993-ban Abházia súlyos etnikai tisztogatás után orosz befolyás segítségével elszakadtak Georgiától. 2008-ban a NATO bejelentette, hogy Ukrajna és Georgia NATO tagállamok lesznek, bár konkrét időpontot nem határozott meg. Ezt követően Oroszoroszág és Georgia között ismét fegyveres konfliktus alakult ki. Ezt francia közvetítéssel sikerült diplomáciai úton megoldani, ám az ország területén azóta is vannak úgy orosz, mint NATO csapatok. 2008 után a georgiai–orosz kapcsolatok megromlottak, amelyek következtében Georgia lényeges anyagi forrásoktól esett el.
A 2012 óta hatalmon lévő Georgiai Álom párt pragmatikusabb orosz kapcsolatok kialakítását szorgalmazta. Ezeket 2022-es orosz–ukrán háború alatt is fenntartotta és egyes források szerint az Oroszország ellen kivetett szankciókat igyekezett megkerülni, növelve saját jövedelmét. Gyanítható, hogy nemcsak az anyagi javak miatt döntött így a georgiai kormány, hanem a történelmi tapasztalatok is formálták külpolitikájukat.
Mindezek fényében érkezett 2022-ben az a kérés Ukrajna részéről, hogy Georgia és Moldova egy második frontot nyissanak Oroszország ellen, lekötve annak erejét és így segítve az ukrán győzelmet. Ezt a kérést a Georgiai Álom párt élesen elutasította, majd ezt követően a kormány rendkívül érzékenyen reagált minden nyugati kérésre.
Ilyen körülmények között érték a kormányt az EU részéről a külföldi befolyással kapcsolatos törvény miatti éles kritikák. Úgy tűnik, ebben a helyzetben ez egyértelmű hiba volt. A törvény egyaránt érinti az EU-hoz, az USA-hoz, de az Oroszországhoz közel álló szervezeteket is, amennyiben azok legálisan működnek. Érdemes megjegyezni, hogy az első ilyen jellegű törvényt pont az USA vezette be 1938-ban és azóta is érvényben van, majd ezt követően, már a hidegháború után, 1994 után több mint hatvan ország vezetett be hasonló jogszabályt. Igaz ugyan, hogy ezek között Oroszország, illetve több posztszovjet állam is szerepel, de Georgia lakosságának 89 százaléka támogatja az uniós tagságot és alkotmánya előírja a csatlakozási törekvések folytatását. Indokolatlannak tűnik tehát az a félelem, amely szerint a törvény bevezetése bármilyen módon gátolná az érintett nyugati civil szervezetek működését, leépítené a georgiai demokráciát vagy mindezek miatt egy kifejezetten oroszbarát politikát folytatnának. Ezzel szemben a kritikák ilyen szintű élessége és a források felfüggesztése megalapozta az EU- illetve nyugatellenes narratívákat. Vagyis, a törvény bevezetése körüli éles tiltakozás és az uniós alapok megvonása a kellő körültekintés hiányáról tett bizonyosságot.
Egy másik hiba az Európai Parlament által elfogadott állásfoglalás, amelyben a választások megismétlését követelik. Leginkább azért melléfogás, mert az EP-nek nincsen olyan jogköre, hogy a tagjelölt országok választását elbírálja és az eredmények függvényében döntsön az ország csatlakozási folyamatáról. Az Európai Unióról szóló szerződés 49. cikke szerint az EP mindössze arról szavazhat, hogy elfogadják-e egy tagjelölt ország csatlakozását vagy sem – miután a tárgyalások lezárultak. Ezt a hatáskörét az intézmény bőségesen túllépte és az EU és Georgia közötti feszült helyzetet tovább élezte.
Továbbá a Bizottság vélhetően rosszul becsülte fel az újonnan megválasztott kormány uniós támogatásokhoz való ragaszkodását. Kevésbé tűnik valószínűnek, hogy az EU számolt a miniszterelnök azon döntésével, hogy lemond az uniós támogatásokról, hiszen azok jelentős összegek. Csakhogy ezek hiányában valószínűleg tűnik, hogy Georgia más partnereknek fog ajtót nyitni. Összegezve, az EU politikai és biztonságpolitikai érdekeit valószínűleg jobban szolgálta volna a katalitikus stratégiák alkalmazása. Bölcsebb lett volna Georgia törékeny geopolitikai helyzetét figyelembe venni és azok fényében értékelni a kormány politikáit. A kényszerítő eszközök ilyen jellegű felhasználása most visszaütött, hiszen a csatlakozási folyamatot az új kormány nem tűzi napirendre és nem fogad el pénzt sem EU-tól. Ezzel jelentősen csökkentett az EU befolyását a térségben, miközben várhatóan megnövekszik az orosz vagy a kínai térnyerés.
