Jogszerűen törölte-e a Facebook a Pesti Srácokat?
A DSA néhány nagyon fontos kérdést eldöntött az uniós jogalkotás szintjén. Az egyik ilyen kérdés az, hogy a platformoknak egyértelmű és konkrét indokolást kell adniuk tartalommoderálási intézkedéseikről az érintett számára. Bármely érintettnek joga van erre, de egyértelmű, hogy egy sajtótermék fiókjának (akár végleges) felfüggesztése olyan súlyú lépés, amelynél ezt a kötelezettséget különösen is komolyan kell vennünk.
Az eddig nyilvánosságra hozott információk alapján a Facebook nem tett eleget ennek a kötelezettségének. A Pesti Srácok közleménye szerint mindössze annyit lehet tudni, hogy a felfüggesztésre „veszélyes személyekre és szervezetekre vonatkozó szabályozás megsértése és kéretlen tartalom közzététele” miatt került sor.
Nem kétséges, hogy ez a nyúlfarknyi indokolás, amely csak egy elvont jogalapot jelöl meg, nem elégíti ki a DSA elvárásait, melyek alapján az ügy releváns tényeire és körülményeire kiterjedő magyarázattal kell szolgálni. A felfüggesztés tehát – a jelenleg ismert információk alapján – egyelőre biztosan jogszerűtlen.
Tegyük hozzá, hogy az indokolási kötelezettség ráadásul csak az előfeltétele annak, hogy rátérhessünk a lényegi kérdésre: jogszerű-e érdemben a Facebook szóban forgó döntése. A konkrét ügyben erről – éppen az indokolási kötelezettség megsértése miatt – most nem fogunk tudni biztosat állítani, de azt azért tisztázhatjuk, hogy a már hatályban lévő DSA világában melyek a jogi keretei egy ilyen döntésnek.
Az uniós rendelet által eldöntött legfontosabb érdemi kérdés, hogy a platformszolgáltatóknak a közösségi szabályaik (formálisan szólva: a szerződési feltételeik) érvényesítése során figyelemmel kell lenniük felhasználóik szólásszabadságára, és nem hozhatnak olyan intézkedést, amely azt aránytalanul korlátozná.
Ezen a blogon már évekkel ezelőtt foglalkoztunk azzal, hogy az európai alkotmányjogi gondolkodástól egyáltalán nem idegen, hogy – az állami hatóságok mellett – az alapjogok érvényesülésére meghatározó hatással lévő egyes magánszereplőkre is alkotmányjogi elvárásokat telepítsünk. Az alapjogok horizontális hatályának nevezett alkotmányjogi tézis szerint a demokratikus társadalmi vita és a véleménynyilvánítás terén kulcsszerephez jutó online platformokat – kiváltképp moderálási gyakorlatukban – kötelezik a szólásszabadság mércéi. Igen ám, de az alkalmazás során most már nem a szép elvi tézisnek, hanem annak a gyakorlati kérdésnek van jelentősége, hogy pontosan milyen mércékről is beszélünk.
Bár a Pesti Srácok ügyében a felfüggesztés jogalapja más volt, azt javaslom, a releváns jogi szempontok modellezéséhez forduljunk egy olyan esetkörhöz, amely rendszeresen a szólásszabadság figyelmének középpontjába kerül, így kiterjedt gyakorlata van: vegyük szemügyre a sértő, gyalázkodó beszéd példáját.
A szólásszabadságnak az államot kötelező mércéi az elmúlt évtizedekben kialakultak, és bár bizonyos hangsúlyok a társadalmi folyamatokkal együtt természetes mozgásban vannak a jogalkalmazásban, az alapok világosak: az állam csak kivételesen, jól meghatározott, konkrét sérelmek vagy tényleges veszélyek esetén korlátozhatja a véleménynyilvánítás kitüntetett fontosságú jogát.
Ebből következik például az, hogy míg a gyűlöletkeltést a magyar jog sem tűri meg, addig a közösségeket sértő, de a gyűlöletkeltés szintjét el nem érő gyalázkodás főszabály szerint nem szankcionálható. Senki ne gondolja azonban, hogy a szólásszabadság horizontális hatályának dilemmái azzal a könnyed mozdulattal kipipálhatók, hogy mostantól ezek a mércék az online platformokat is kötik majd.
Az alapjogi szempontok érvényesülése magánfelek között ugyanis nem követheti egy az egyben az államra vonatkozó alapjogi rezsimet, mivel itt a jogviszony kötelezetti oldalán is olyan magánfelet találunk, akinek jogait, adott esetben alapjogait és méltányolandó érdekeit szintúgy el kell ismernie a szabályozásnak. Jól láthatjuk ezt a horizontális hatály működésének már létező szemléletes gyakorlati példáin is.
Amíg a személyes adatok védelméhez való jog kizárólag az államokat kötelező alapjogként funkcionált (szinte már el is feledtük, de természetesen ez a jog is így kezdte), addig korlátozására csakis más alapjog vagy alkotmányos érték védelmében kerülhetett sor.
Aztán az adatvédelem megérkezett a magánfelek világába, és rögtön ott találtuk a GDPR-ban az adatkezelés lehetséges jogalapjai között az „adatkezelő jogos érdekét”, ami az alapjogi szempontokat, vagyis az adatvédelem korlátozását már magánfelek sajátos pozíciója közti érdekmérlegelés keretei közé tereli. Hasonlóképpen a munkáltató is a saját munkáltatói érdekei szerint, szélesebb körben korlátozhatja a munkavállalók szólásszabadságát, mint az állami hatóság.
Számot kell adnia jogos érdekeiről, igazolnia kell őket, és figyelemmel kell lennie a munkavállaló szólásszabadságára, de végül mégiscsak nagyobb tere nyílik a beavatkozásra, hiszen jogosan számíthat legitim munkáltatói céljainak, „céges érdekeinek” elismerésére.
Ebben a logikában kell működnie a szólásszabadság horizontális hatályának a DSA rendszerében is. A jogalkalmazói mérlegelés során egyszerre kell érvényre juttatni a szólásszabadság szempontjait és a platformok jogos érdekeit. De hogyan kell ezt elképzelni? Mi lehet „jogos érdeke” egy platformnak, és mi legyen a mérlegelés dinamikája a szólásszabadság szempontjaival szemben?
Ami a jogos érdeket illeti, az nagyban függ attól, milyen platformról beszélünk. A legnagyobb, e tekintetben „általános” kommunikációs platformok (Facebook, X/Twitter, Tik-Tok stb.) hivatkozhatnak a legkevésbé arra, hogy speciális szempontjaik, érdekeik lennének a felületükön zajló kommunikáció szabályozásában.
Az azonban még az ő esetükben is legitim érdekként fogalmazható meg, hogy bizonyos társasági normák és viselkedési szabályok betartása fontos a számukra a felhasználói és reklámozói bizalom megőrzése érdekében. Ennek alapján például a gyalázkodó, sértegető tartalmak – mint általános társadalmi viselkedési normákat sértő közlések – moderálása akkor is felmerülhet, ha azokkal szemben az állam még nem léphetne fel.
De minél nagyobb egy platform, vagyis minél inkább általános, mindenki számára nyitott fóruma a társadalmi párbeszédnek, annál kevésbé hivatkozhat sajátos közösségi szempontokra. Abban a hipotetikus esetben viszont, amikor egy kisebb platformnak speciális közösségszervező szempontjai, „identitása” lenne (pl. valamely vallás követői számára szervez fórumot), akkor ahhoz igazodva a korlátozás további jogos érdekei merülhetnek föl.
A közösségi médiaplatformok érdekei és a szólásszabadság szempontjai közti mérlegelés dinamikáját pedig mindenekelőtt a szólásszabadság lényeges tartalma határozza meg számunkra, amelynek – a horizontális hatály értelmében – mindenképp érvényesülnie kell. Ez abban fogalmazható meg röviden, hogy minél inkább egy legitim társadalmi vitában való részvételként értelmezendő egy adott véleménynyilvánítás, annál kevésbé hozhatók fel vele szemben jogosnak vélt platformüzemeltetői érdekek.
Az öncélú sértegetést, gyalázkodást tehát moderálással sújthatja a Facebook, de attól már nem óvhatja meg a felhasználóit, hogy nekik nem tetsző nézőponttal találkozzanak a felületén. A leghevesebb kultúrharcos témákban sem elég a beavatkozáshoz, hogy az egyik álláspont támogatói a versengő véleményeket önmagukban véve is sértőnek, kirekesztőnek tartják (amire egyre több példát látni a nyilvánosságban).
Sőt, az sem kifogásolható, ha egyesek ezeket a versengő véleményeket vehemensen, érzelmi fűtöttséggel, akár túlzásokkal képviselik a nyilvánosságban. A társadalmi kérdések megvitatása körében egészen addig nem kerekedhet felül a platform állított érdeke a felhasználóinak és reklámozóinak biztosítani szándékozott „safe space” fenntartására, amíg adott véleménynyilvánítás át nem lép a kifogásolható, személyeket és közösségeket célzó gyalázkodások körébe.
Egészen biztosan lenne mit tisztázni és ütköztetni a „veszélyes személyekre és szervezetekre vonatkozó szabályozás megsértése és kéretlen tartalom közzététele” esetében is. A Pesti Srácok fiókjának törlésénél azonban az indokolás jogsértő elmaradása miatt még csak rá sem tudunk fordulni azoknak a kérdéseknek a tárgyalására, amelyek a szólásszabadság érvényesüléséről szólnának.
