Adó és GDP, avagy euróövezet a jóléti állam helyett
A fejlett országokban már vagy másfél évtizede farigcsálják a jóléti államot alkotó szociális ellátórendszereket, a szegényebb, bajba került országoktól pedig éppen most követelik a központi, gazdagabb EU-tagok - Németország, Franciaország -, hogy pillanatok alatt álljanak át az államháztartási takarékosságra ők is. Kérdés, valóban az eszkimó sok-e, vagy a fóka lett túl kevés. Németország példája jól követhető az OECD és a német statisztikai hivatal hosszú távú statisztikáiból.
A közkiadás forrása természetesen semmi más, csakis az adó. Németországban az adók aránya a hazai össztermékhez (GDP) képest az elmúlt évtizedekben lényegében nem változott. A befizetett összes adó az 1970-es években a GDP átlagosan 35,1 százalékának, az 1980-as években a 35,8 százalékának, az 1990-es években a 36,8 százalékának, a 2000-es években ismét a 35,8 százalékának felelt meg.
Az adatok a Német Szövetségi Köztársaságra, azaz 1990-ig az akkori Nyugat-Németországra vonatkoznak. Közben azonban az állami bevétel forrásai módosultak. A személyi jövedelemadó felső kulcsa az 1970-es évek vége felé még 56 százalékos volt, most 45 százalékos. Az alsó kulcs 14 százalék a negyven évvel ezelőtti 22 százalék helyett, viszont az adómentes jövedelemhatárt csak az 1990-e évek végéig emelték: ez az 1970-es években évi 2.154 eurónak megfelelő összeg volt, a 2001-es csúcsán 14.094 euró, 2008-ban 7.665 euró, majd a válságévekben kissé utánaengedtek, így a tavalyi adóévre 8.004 euró.
Ezzel - vagyis a nagy jövedelműek terhének könnyítésével, a kisebb jövedelműek terhének növelésével és a GDP alakulásával - összefüggésben a személyi jövedelemadó aránya a GDP-hez képest 1971-ben 17,4 százalék, 1992-ben 8,6 százalék, 2001-ben 8,4 százalék, 2006-ban 7,1 százalék, 2009-ben - megint csak a válság okozta GDP-csökkenés miatt - 8,3 százalék volt. Vagyis, amikor még aránylag kevesebb pénz is elég lett volna, a kormány arányosan többet szedett be, majd amikor a feladatok szaporodtak, csökkentette a központosítást. A társasági adónál hasonló volt az irányzat: 1980-ban a GDP 1,38 százalékának, 2006-ban az 1,21 százalékának felelt meg.
A német cégek központi és helyi adókulcsainak átlaga az 1980-as években 60 százalék volt, 2000-ben 52 százalék, az elmúlt évtized közepén 39 százalék, a tavalyi adóévre már csak 30,18 százalék. Cserébe a társadalombiztosítási járulék nőtt, de a munkáltatók által fizetendő járulékrész kulcsa 2003 óta már csökken. Továbbá mind a munkáltatói, mind a munkavállalói járulék maximált: a munkáltatói járulék felső határa évi 19.165 euró volt 2000-ben, de 2009-ben már csak 10.977 euró. Hasonlóképpen a munkavállalói járulék maximuma 19.195 euróról 11.484 euróra csökkent.
Vagyis a nagy jövedelműek után a társadalombiztosítás bevétele mindinkább korlátozott, relatíve tehát a szegények, illetve a szegények után fizetnek többet. Így éppen a címkézett bevételek növekedése sem lehetett elegendő: a társadalombiztosítási bevételek 1965-ben a német GDP 8,5 százalékéval voltak egyenértékűek, az arány 1997-ben 14,9 százalékon érte el eddigi csúcsát, majd az elmúlt évtizedben már több évben is 14 százalék alatt volt. Ebből a legjobb esetben stagnálásból nyilván nem futotta a növekvő szükségletek fedezésére: a kormány a szolgáltatások csökkentésével válaszolt.
Németországban van kórházi napidíj, és a munkanélkülisegély-rendszert már 2003-ban megszigorították. A relatíve csökkenő bevételek pótlására a "szegények adója", az áfa szolgál, amelyet 1968-ban vezettek be 10 százalékon. Utoljára 2007-ben emelték, 19 százalékra 16 százalékról. Aránya a GDP-hez képest az 1960-as évek végén 4 százalék fölött, majd húsz éven át 5-6 százalék között, 1991-től 2006-ig 6-7 százalék között, 2007 óta 7-7,5 százalék között alakult. Az adóteher átrendezésének célja a gazdaság versenyképessé tétele volt a nemzetközi színtéren.
Ennek a módszernek azonban van egy hátulütője: noha a foglalkoztatás nőhet az egységre jutó munkaköltség számottevő emelkedése nélkül, a lakosság fogyasztóképessége - éppen részint az arányosan növekvő adóteher, részint az elmúlt évtizedben már nemigen növekvő bértömeg és reálbér miatt - csak a GDP növekedésétől messze elmaradó ütemben gyarapodhat. Németországban az elmúlt évtizedben a lakossági fogyasztás már évi átlagban csak nulla-egy százalék között, szinte a statisztikai tévedés határán belül bővült, számításba véve, hogy egyes években még csökkent is. Így a GDP növekedése az ily módon versenyképessé tett exporttól függ: a hatékony exportnak nincs alternatívája a hazai piacon.
Ez a szisztéma azonban csak akkor működik, a lakosságtól kért - vagy rákényszerített? - áldozatnak csak akkor van értelme, ha a valutaárfolyam nem akadályozza a kivitelt. Erre szolgál Németország számára az euróövezet: az euró árfolyama az erős és a gyenge tagországok átlagát tükrözi. Az euróövezet nélkül Németországban akár egymillióval több munkanélküli is lenne a mostani 2,5 milliónál, ami a munkaképes korú lakosság 6 százaléka. A versenyképességgel tehát Németország az euróövezet fenntartására ítélte magát: ez a titka a bajba került görögök, portugálok és esetleg mások megmentésének. (MTI)
