Helyettesítheti-e a nyelvtudást az MI?
Eredeti szakmám szerint fordító és tolmács vagyok, így kifejezetten elgondolkodtató volt, hogy a lektorált „kolléga” ez esetben egy szoftver volt, amely ráadásul még egészen jól is végezte el a munkát – azt a munkát, amelyre elvileg mi, emberek vagyunk kiképezve. Lesz még szükség emberi nyelvi közvetítőkre? Egyáltalán lesz még szükség arra, hogy idegen nyelveket tanuljunk vagy tanítsunk? Ha egy fordítót, egy tolmácsot vagy egy nyelvtanárt kérdeznénk, a válasz valószínűleg egy kategorikus igen lenne, ezért most inkább „pártatlan” nyelvészként tekintek a dilemmára.
Először is szögezzünk le valamit, ami talán egyértelmű, mégis érdemes emlékeztetni rá magunkat: az, amit a mesterséges intelligencia tud, az nem a mi tudásunk, nem a mi tőkénk, hanem a gépé. Ha ezt a tudást – ebben az esetben az idegennyelv-tudást – nem tesszük magunkévá, ennyivel biztosan szegényebbek, kevesebbek leszünk.
Lehet, hogy az iskolai kémiaórán megtanult vegyjeleket, a történelemórán bebiflázott évszámokat vagy a testnevelésórán begyakorolt bukfencet a későbbiekben nem fogjuk minden egyes nap valamire használni, mindezzel a tudással mindenképpen többek vagyunk, ez már a miénk, nem veszíthetjük el soha. A tudás egyik legnagyobb ajándéka, hogy birtokosa egy kicsit nagyobb ablakon keresztül szemléli a világot, többet megért belőle, így többet is kap abból.
Az idegennyelv-tudás persze más, a mindennapi életben sok konkrét célra használhatjuk, és az is nap mint nap előveszi, akinek a szakmája sehogyan sem kapcsolódik a nyelvekhez: turistaként, üzletemberként, orvosként, kutatóként stb. Induljunk ki abból, hogy a technika jelenlegi fejlettsége mellett csak az imént példaként említett területeken hogyan boldogulnánk egy okoseszközzel a zsebünkben, idegennyelv-tudás nélkül. A fordítóprogramok a kevés beszélővel rendelkező „kisnyelvek” – mint például a magyar – esetében még megbízhatatlanul, pontatlanul működnek, a fordítások nyersek, utószerkesztésre szorulnak. A közlendőnket vagy le kell írnunk a fordítás elkészítéséhez, vagy olyan eszközre van szükségünk, amely a hangzó nyelvet, az emberi beszédet felismeri, és a célnyelven, szintén hangzó formában a partnerünknek átadja. Ez mindenképpen bonyolultabb, de legalábbis macerásabb, mint egyszerűen elmondani, amit szeretnénk.
Lehet persze azzal érvelni, hogy a technika hihetetlen sebességgel fejlődik, a különböző iparágak képviselői szinte hétről hétre jelentik be az újabb és újabb áttörő tudományos, technológiai felfedezéseket. Nem kizárt, hogy már a közeljövőben olyan fordítóprogramok válnak könnyen beszerezhetővé, amelyek minden nyelvpár esetében kifogástalan fordítást tudnak produkálni, illetve olyan eszközöket tudunk majd használni, amelyek a ma még körülményes, gépek által támogatott többnyelvű kommunikációt teljesen észrevétlenül biztosítják. Ez valóban így van, de utazni jövő nyáron szeretnénk, munkát vállalni még az idén, a külföldi barátainkat decemberben fogadjuk, továbbtanulni pedig szeptembertől fogunk – ezt biztosan tudjuk, azt viszont nem tudjuk megjósolni, hogy a tudomány – ha egyáltalán így lesz – mikor teszi a jövőben teljesen feleslegessé a nyelvtudást.
Ezt semmiképp sem tudjuk megvárni. Régóta tudjuk, hogy egyszer, valamikor a jövőben – tíz, húsz vagy ötven év múlva – a belsőégésű motorokat majd valami más fogja felváltani, azonban ettől még nem válunk meg ma a családi autónktól, hiszen holnap azzal fogunk eljutni a munkahelyünkre.
A nyelvtudásunkat mindemellett nem csak praktikus, kommunikációs célokra használhatjuk – mint ahogy úszni sem elsősorban azért tanul meg a ma embere, hogy átjusson a folyó túlsó partjára. A nyelv és a kultúra egymástól elválaszthatatlan eredményei az emberi fejlődésnek, az egyik nem értelmezhető a másik nélkül. Az adott nyelvi közösséget körülvevő kulturális környezet megismerése, az abban való elmerülés, a kultúra szerves részét képező szokásokkal, hagyományokkal, jellemző viselkedésformákkal való találkozás és végső soron az adott kulturális közösség valódi megértése lehetetlen a nyelv ismerete nélkül. A „kulturális megmerítkezés” igénye hosszú ideje kutatott téma az idegennyelv-elsajátítással foglalkozó szakirodalomban: Robert Gardner antropológus például úgy vélte, az idegen nyelvek elsajátítását nagymértékben előmozdítja az úgynevezett integratív motiváció, amelynek köszönhetően a nyelvközösség „külsős” tagjaként vágyunk arra, hogy kommunikálni tudjunk az anyanyelvi beszélőkkel, és kicsit mi is részesei lehessünk az ő kulturális közösségüknek. Mindez persze egy okostelefon mikrofonján vagy kijelzőjén keresztül nehezen lenne átérezhető.
Valójában arról van szó, hogy mindenáron kommunikálni akarunk: szóban, írásban, jelnyelvvel, a mimikánkkal – többek között ez különböztet meg bennünket más fajoktól. John Schumann nyelvész például úgy vélte, éppen ez a kapcsolódási vágy, az ember társas beállítottsága – amelyet ő interakciós ösztönnek nevezett – teszi lehetővé a nyelv elsajátítását és működtetését. Manapság mindez igen gyakran idegen nyelven történik, azonban a lényeg ugyanaz marad. A lényünk része, hogy kommunikálni és kapcsolódni akarunk másokhoz, és mindez nem lehetséges egy közbenső technológiai lépcső beépítésével.
A mesterséges intelligencia megalkotása az emberi fejlődés fontos mérföldköve, tanuljuk meg a benne rejlő lehetőségeket a javunkra fordítani. Ha az idegen nyelvek megismerését akarjuk a segítségével teljesen kiiktatni, éppen egy fontos és hasznos tudás megszerzéséről mondunk le, tehát máris veszítettünk, és nem nyertünk vele. Ha már a kezünkben van, használjuk okosan, például arra, hogy könnyebben, gyorsabban tanuljunk nyelveket!
