Irányváltás jön a szlovák külpolitikában?
Az 1998-as konszenzus
A szlovák külpolitikában az elmúlt évtizedekben létezett egy törésvonal, amely a nemzeti, nacionalista és populista, alapvetően keletre forduló külpolitika irányvonal, valamint a nyugati orientációjú külpolitikai agenda között alakult ki. Előbbi irányultság eddigi legjelesebb képviselője Vladimír Mečiar volt, akit 1990-ben, 1992-ben és 1994-ben is miniszterelnöknek választottak. Mečiar rendkívül népszerű volt több mint tíz éven át, azonban az 1994–1998 közti kormányzását Szlovákia történetének legsötétebb időszakaként tartjuk számon; a maffiamódszerekkel történő kormányzás mellett a még nem EU és NATO tagállam Szlovákia hangsúlyosan szembement a nyugati fősodorral, a jogállam teljes leépítése zajlott. Mečiar a térség „fenegyereke” lett, aminek eredményeként az ország teljesen elszigetelődött, és veszélybe került a rendszerváltás óta áhított euroatlanti integráció (a mečiari évek eredményeként Szlovákia csak 2004-ben tudott csatlakozni a NATO-hoz). 1998-ban a demokratikus ellenzéknek sikerült leváltania Mečiart, aki bár megnyerte a választást, abszolút többséget nem szerzett, a korábbi évek politikája miatt pedig nem tudott kormányt alakítani.
1998-ban az a konszenzus alakult ki a szlovák külpolitikával kapcsolatban, hogy a szlovák lakosságban jelentős pánszláv érzet és oroszbarátság ellenére az ország külpolitikájának – pártpolitikai nézetkülönbségektől függetlenül – soha nem szabad az európai és nyugati fősodorral szembe fordulnia, mert ez súlyosan sérti Szlovákia érdekeit. A szlovák politikai elit tehát bár tudatában volt, hogy az ország lakosságának jelentős része sokkal inkább szimpatizál Oroszországgal, mint a Nyugattal, a Mečiar-korszakból levont tanulságok miatt az 1998-as konszenzus az elmúlt 25 évben sértetlen maradt. Mečiar szellemi és politikai örököse, Robert Fico kormányzásai során számos szimbolikus gesztust tett ugyan Oroszország irányába, de a lényeges külpolitikai kérdésekben a nyugati fősodorral nem ment szembe, az érzékeny egyensúlyt a lakosság többségének oroszbarátsága és a nyugatos külpolitika között fenntartotta.
Kül- és magyarpolitika Szlovákiában
A mečiari évek nem csupán az ország elszigetelődését hozták magukkal, de durván magyarellenes politikai is jellemezte ezt az időszakot. Mečiar kormánya számos kísérletet tett a magyar nyelvű oktatás felszámolására, valamint a magyarellenes politika része volt a választási törvény módosítása is, ami rákényszerítette a magyar pártokat az egyesülésre. Így született meg a Magyar Koalíció Pártja, amely a demokratikus ellenzékkel közösen váltotta le Mečiart 1998-ban és lépett kormányra a Mikuláš Dzurinda vezette koalícióban. A 2006-ig hivatalban lévő Dzurinda-kormány egyértelműen elköteleződött az euroatlanti integráció mellett, sikerrel vezette be az országot az EU-ba és a NATO-ba, valamint megteremtette azokat a gazdasági alapokat is, amelyek lehetővé tették az Euró 2008-as bevezetését.
2006-ban Fico először lett miniszterelnök, koalíciós partnerei pedig Vladimír Mečiar és a radikálisan magyarellenes Ján Slota voltak. Ez a kormány is a mečiari évekhez hasonló magyarellenes politikát folytatott (gondoljunk az azóta is hatályban lévő nyelv- és állampolgársági törvényre, a DAC szurkolók vagy Malina Hedvig megveretésére), azonban Fico a külpolitika egyéb elemei vonatkozásában már nem tért vissza a mečiari útra, hanem maradt az 1998-as konszenzusnál.
Két éves kihagyást követően (Iveta Radičová jobbközép, teljes mértékben nyugati irányultságú kormánya Mikuláš Dzurinda külügyminisztersége mellett) 2012-ben Fico visszatért a hatalomba, és a 2018-as bukásáig ő volt Szlovákia miniszterelnöke. Ebben az időszakban sikerült konszolidálni a kapcsolatot Magyarország kormányával, azonban a korábbi, alapvetően magyarellenes motívumú jogszabályok, mint a nyelv és az állampolgársági törvény hatályban maradtak. Külpolitikájában Fico ekkor sem ment szembe a nyugati fősodorral a fontos kérdésekben, de szimbolikus lépéseket tett az oroszok irányába, illetve az amerikai szövetségeseikkel szemben.
A ficoi külpolitikai változásának jelei, okai és sikerei
Fico külpolitikai irányváltása több okra vezethető vissza. A folyamat 2018-ban kezdődött, amikor a Kuciak-gyilkosság után kirobbant tüntetések eredményeként Ficonak le kellett mondania a kormányfői posztról. Fico ekkor nyugati beavatkozást, személy szerint Soros György szervezeteit vádolta a tüntetések szervezésével. Később 2020-tól Fico erősen oltásellenes álláspontot foglalt el, a fősodorral ekkor is szembekerült. Ezzel párhuzamosan a 2018-ban kormányfői tisztségben Ficot váltó Peter Pellegrini és társai kiváltak Fico pártjából, a Smerből, és egy másik, szintén szociáldemokrata pártot alapítottak (Hlas). Pellegrini pártja néhány hónap alatt a népszerűségi listák élére tört, Fico pártja pedig elkezdett veszíteni a népszerűségéből (bár a 2020-as választást Ficoék elveszítették a hírhedtté vált maffiakormányzásuk után, a helyükbe lépő Matovič és Heger kormányok a permanens kormányválságok állapotában, rendkívül ügyetlenül kormányoztak, így nem meglepő módon újra a szociáldemokratáknak állt a zászló). A két párt között kevés markáns különbség mutatkozott, azonban Pellegrini alapvetően nyugati orientációjú politikát folytatott. Fico részben erre reagált, és a korábbi óvatos, szimbolikus keleti gesztusok politikáját felváltotta az egyértelmű oroszbarát álláspont, amely együtt járt a nyugatellenes megszólalásokkal. Ez lehetőséget adott a két szociáldemokrata tömörülés elhatárolására, és Fico is immár nyíltan felvállalhatta oroszbarát álláspontját.
Ebbe a helyzetbe érkezett meg az orosz-ukrán konfliktus, amely Fico külpolitikai irányváltásának gyorsítópályát jelentett. A teljesen nyugati elköteleződésű Matovič és Heger kormányai Ukrajna egyik leghangosabb támogatójává léptek elő, miközben a lakosság többsége érezhetően nem támogatta ezt a politikát. A kormány tavaly decemberi bukását követően az ügyvivő kormány ráadásul alkotmányos értelemben vitatható módon között adott MiG-29 típusú vadászrepülőket Ukrajnának, ami a lakosság komoly rosszallását váltotta ki, jelentős mértékben Fico malmára hajtva a vizet.
Pellegrini pártja gyakorlatilag létrejötte óta vezette a közvélemény-kutatásokat, azonban a fenti tényezők együttállásának köszönhetően idén január-februártól trendforduló figyelhető meg a felmérésekben; a legnépszerűbb politikai párt újra a Fico vezette Smer. Fico nyugatellenes külpolitikai fordulata egyelőre sikeresnek tűnik, amitől nem függetleníthető, hogy a szintén kihívó szerepében lévő, nyugatos Pellegrini nem tudott értelmezhető politikai víziót felvázolni a háború kérdésében. Az újságíró-gyilkosság és maffiakormányzás ellenére tehát jelen állás szerint újra Robert Fico lehet a befutó a szeptemberi előrehozott választáson. 1998 óta nem volt a külpolitika kampánytéma, most azonban nem meglepő módon, a választás első számú kérdésévé vált.
A lehetséges külpolitikai fordulat magyar szemmel
A magyar külpolitika szempontjából kedvezőnek tűnhet a lehetőség, hogy Fico miniszterelnöki visszatérése esetén jelentősen megváltoztathatja a jelenlegi szlovák külpolitikai irányultságot. Ezzel szorosabbra fűződhetne a külpolitikai együttműködés Pozsony és Budapest között, valamint az Ukrajnába irányuló fegyverszállításokat és az Oroszország elleni uniós szankciókat ellenző szlovák külpolitika a magyar mozgásteret is növelheti az európai politikai színtéren. Egy ilyen irányváltás kedvezően hathat a visegrádi csoporton belül az orosz–ukrán háború miatt felborult egyensúlyra is, azonban a háborúval kapcsolatos cseh és lengyel megközelítés miatt nem valószínű, hogy a visegrádi együttműködés korábbi dinamikája ennek következtében helyre tudna állni.
Robert Fico lehetséges visszatérése a hatalomba más okokból kifolyólag sem tekinthető kedvezőnek. Fico kormányzása során szoros kapcsolatokat épített ki a legfelső szervezett bűnözői körökkel. Ez a maffiakormányzás a 2018-as újságíró-gyilkosságban csúcsosodott ki. Ficoval Szlovákia egyik legsötétebb időszaka térhet vissza, különösen, ha ezen alkalommal nem csupán a maffiakormányzás módszerei és a jogállamiság lerontása, de a külpolitika értelemben is szellemi és politikai elődje, Vladimír Mečiar nyomdokaiba lép. Mečiar idején Szlovákiának sokba került, hogy a térség „fekete lyukává” vált, ahogy az akkori amerikai külügyminiszter, Madeleine Albright fogalmazott. A szoros külpolitikai együttműködés egy ilyen Szlovákiával terhet is jelenthet a magyar külpolitika számára.
Ezen felül Fico jelenlegi politikáját nem lehet és nem is érdemes elvonatkoztatni a 2006–2010 közti magyarellenes politikájától, hiszen az akkor elfogadott jogfosztó rendelkezések ma is hatályban vannak, a Beneš-dekrétumokat pedig szintén e kormány regnálása alatt erősítette meg hatályában a szlovák parlament. Ennek okán szoros együttműködés a Robert Fico vezette politikai tömörüléssel – elvi szempontból – kizárólag e sérelmek kiküszöbölése után lehetséges. Ez igaz a határon túli magyarok jogai mint zsinórmérték által meghatározott mindenkori magyar külpolitikára, valamint a szlovákiai magyar politika számára is. A politikai együttműködési lehetőségek, így különösen lehetséges kormányalakítási tárgyalások mérlegeléséhez utóbbi viszonylatában azonban első lépésben az szükséges, hogy a szlovákiai magyarság egységpártja, a Szövetség bejusson a törvényhozásba a szeptemberi előrehozott választáson.
Kép: TASR
Forrás: ludovika.hu
