Nem csak vámháború: új gazdasági világrend

Mi történik az USA-ban?

Donald Trump elnök április 2-án kihirdette a már korábban bejelentett, Mexikót és Kanadát kivéve minden országot érintő, alapszintű 10 százalékos importvámok bevezetését, amely április 5-én lépett érvénybe, alapos felfordulást okozva a nemzetközi pénzügyi piacokon. Ezen túlmenően, április 9-től az új, országonként változó kölcsönös importvámokat fog alkalmazni.

Az amerikai elnök ilyen jellegű intézkedései nem meglepők, hiszen már több évtizede hangoztatja, hogy szerinte az érvényben lévő kereskedelmi szabályok és az amerikai vámtarifák hátrányos helyzetbe hozzák az USA-t versenytársaihoz képest. Ennek megfelelően már az első elnöki ciklusa alatt is bevezetett importvámokat Kína és az EU ellen is, ám ez utóbbiakat a Biden adminisztráció eltörölte.

Az elnök jelenlegi intézkedéseit többek között nemzeti vészhelyzetre hivatkozva vezette be. Az adminisztráció várhatóan 49 milliárd dolláros éves mezőgazdasági kereskedelmi deficittel számol, ami gyengíti a nemzeti gazdasági biztonságot, a nemzeti közegészségügyet és közbiztonságot. A élelmiszeripart és a mezőgazdaságot „kritikus infrastrukturális ágazatként” jelölték, hasonlóan a a nemzetbiztonsághoz szükséges ipari bázishoz. Ez utóbbival kapcsolatban a dokumentum így fogalmaz: „az Egyesült Államok nagy és tartós éves áruforgalmi deficitjében tükröződő körülményekből adódik, amely csak az elmúlt 5 évben több mint 40 százalékkal nőtt, és 2024-ben eléri az 1,2 billió dollárt. Ez a kereskedelmi hiány a kereskedelmi kapcsolatok aszimmetriáit tükrözi, amelyek hozzájárultak a hazai termelési kapacitás elsorvadásához, különösen az amerikai feldolgozó- és védelmi ipari báziséhoz.” Az elnöki döntés úgy fogalmaz, hogy 1997 és 2024 között az Egyesült Államokban mintegy 5 millió feldolgozóipari munkahely szűnt meg, és a történelem egyik legnagyobb mértékű visszaesése következett be a feldolgozóipari foglalkoztatásban. A feldolgozóipari munkahely megszűnése bizonyos földrajzi területekre koncentrálódott és jellemzően erről a területről kapta Trump elnök a legtöbb szavazatot.

Az amerikai adminisztráció úgy látja, hogy a nemzetközi kereskedelmi partnerek nem csupán vámokkal akadályozzák az amerikai termékek exportját, hanem egyéb belföldi gazdaságpolitikákkal, mint például a valutapolitikát és a hozzáadottérték-adókkal (sic!). Mindezek fényében, egy végtelenül leegyszerűsített és a kereskedelmi kapcsolatok többéves trendjét és a javak és szolgáltatások kereskedelmének átfogó helyzetelemzését mellőző képlet segítségével a 10 százalékos alapvám felett új „kölcsönös vámokat” szabott ki a világ legtöbb országára. Így például Vietnámra 46 százalékos, Kínára 34 százalékos, Japánra 27 százalékos, az Európai Unióra 20 százalékos, de még szoros szövetségesére, Izraelre is 17 százalékos vámokat vetett ki.

A legújabb vámok azonban nem érintik az acél- és alumínium importját, amelyekre külön jogszabályok vonatkoznak. Ezen túlmenően kivételt képeznek az ércek és koncentrátumokat (pl. cink, króm, volfrám, urán, titán, antimon), az ásványi termékeket (természetes grafit, azbeszt, vas-oxidok), az energiahordozókat és a kapcsolódó anyagokat (szén, kátrány, kőolajok, bitumenes ásványok, kerozin, bitumenes pala, aszfalt) vegyszereket és kapcsolódó termékeket, a nem nemesfémek és ezekből készült termékeket (acél, réz, nikkel, cink, ón, volfrám, magnézium, kobalt, titán, antimon, króm, mangán, rénium, tallium, gallium, indium, nióbium, germánium), valamint a ritka gázok, a ritkaföldfémek, gyógyszeripari termékek és bizonyos gépek, berendezések és szállítóeszközök. Vagyis, minden áru, ami nem minősül kritikusnak, mostantól jóval nehezebben lesz eladható az amerikai piacon – ellenfelei és szövetségesei számára is.

Mi céljuk van a bevezetett intézkedéseknek?

Az elnök éles intézkedései finoman szólva meglepőek, ám kevésbé tűnhet felesleges felforgatásnak, ha az intézkedéseket a geoökonómia nagyobb összefüggéseiben helyezzük el. Kétségkívüli, hogy a Trump adminisztráció által kiszabott importvámok arányait és mértéket jobban is át lehetett volna gondolni, az azonban tény, hogy globális versenytársaihoz viszonyítva az USA kereskedelmi deficitje az utóbbi évtizedekben egyre inkább növekszik, még akkor is, ha az árukon kívül a szolgáltatásokat is ide számoljuk.

A probléma nem csak az, hogy az USA-nak egy új kihívója akadt Kína gazdaságában, hanem egy több évtízede fennálló kihívással is folyamatosan küzdenie kell, amelyet a Triffin-dilemmaként ismerünk. Triffin az 1960-as években mutatott rá arra a konfliktusra, amely akkor lép fel, amikor egy országnak a hazai gazdasági egyensúly rovására kell kielégítenie a valutája iránti globális keresletet. Az Egyesült Államoknak tetemes folyó fizetésimérleg-hiánya van, amelyben szerepet játszik az, hogy az amerikai dollár és állampapírok iránti kereslet tartósan magas szinten marad, hiszen más országok tartalékvalutaként használják. Ebből adódóan a dollár történelmi szinten is túlértékelődött, ami az amerikai exportot drágán tartotta és kevésbé versenyképessé tette – különösen versenytársaival szembe. Ugyanakkor olcsóbbá tette az importot, ez pedig a hazai feldolgozóipart és a kereskedelmi mérleget terhelte. Ha mindezekhez hozzászámoljuk azokat a katonai kiadásokat, amelyek révén az USA kiemelkedő szerepet játszik a jelenlegi világrend fenntartásában, nem meglepő, ha az amerikaiak úgy látják, hogy már nem feltétlenül a javukat szolgálja. Mindezek fényében a Müncheni Biztonsági Konferencián kijelölt új prioritás, amelyeket az amerikai alelnök mutatott be, kevésbé meglepő.

Trump elnök egyik gazdasági tanácsadója, Stephen Miran egy korábban közzétett tanulmányában úgy látja, hogy az ország gazdasági nehézségeit a dollár mint a világ tartalékvalutájának túlértékelődése okozza. A dokumentum egyik központi következtetése az, hogy az amerikai politikai eszközök, például a vámok és a valutakorrekciók kritikus szerepet játszanak az említett egyensúlytalanságok kezelésében és egyszerre növeli a bevételeket, valamint szolgálnak tárgyalási eszközként a más országokkal folytatott kereskedelmi vitákban. A közgazdász úgy számol, hogy a megfelelő mechanizmusokkal a vámok minimális inflációs hatással vezethetők be, miközben a kereskedelmi áramlások egyensúlyát helyreállítják és támogatják a hazai termelőket.

A tanulmány arra a következtetésre jut, hogy bár a jelenlegi nemzetközi gazdasági rendszer évtizedek óta működik, a globális dinamika változása és az USA globális GDP-ben való részesedése miatt változásokra van szükség. Megjegyzi, hogy bár a dollár továbbra is a domináns tartalékvaluta maradna, a strukturális változások – mint például a valuták esetleges felértékelődése vagy a megerősített vámrendszerek – a jövőben újradefiniálhatják a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatokat. Ehhez különböző lépéseket javasol, elsőként a vámok bevezetését, majd az új importvámok mértékét megállapító tárgyalásokat. Ezt követnék a valutapolitika megváltoztatására irányuló lépések, ami várhatóan a tárgyalások fontos eleme lesz. Vagyis, egy olyan tervet vázol fel, amely szerint kezdeti nehézségek után az USA megőrizheti világgazdasági pozícióját és kezeli a hazai piac egyensúlytalanságait, ám ez egy átstrukturált globális kereskedelmi rendszert jelent.

Mit lép erre a nagyvilág?

A néhány napja érvénybe lépett vámtarifák meghozták a várt hatásokat: az elnök egyik gazdasági tanácsadója szerint néhány nap alatt máris 50 ország jelezte, hogy szeretné tárgyalásos úton rendezni a konfliktust, mint például India, Izrael, Japán. Ezzel szemben Kína válaszlépéseket ígért: április 10-től 34 százalékos kölcsönös vámok bevezetését, valamint bizonyos ritka földfémek exportjának korlátozását. Válaszul az USA további 50 százalékos tarifák bevezetését helyezte kilátásba. Vagyis a két nagyhatalom között egy valódi vámháború kezd kialakulni, amelynek rendezésére egyelőre kevés esély mutatkozik, hiszen az USA-nak szüksége van a ritka földfémekre, illetve rövid- és középtávon a kínai gyártókapacitásra – saját gazdaságának működtetése érdekében.

Ezzel szemben az USA másik riválisának, az EU-nak lényegesen más helyzete van. Az európai és az amerikai kereskedelmi kapcsolatok évtizedek óta rendkívül erősek, lényeges ellátási láncok és hálózatok alakultak ki a két kereskedelmi tömb között. Csakhogy ezek közül egyik sem aszimmetrikus oly módon, hogy az EU-nak nagymértékben kedvezne. Bár az EU rendelkezik némi szabályozási és ipari kapacitással a kereskedelmi láncok egyes részeinek ellenőrzésére, nincs monopolhelyzete egyetlen, az USA számára kritikus területen sem. Így minimális lehetősége arra, hogy kereskedelmi kapcsolatait és az ellátási láncokat eszközként használhassa fel a tárgyalások során. Más szavakkal, az EU által esetlegesen kivetett kölcsönös vámtarifák lényegesen kevesebb kárt tudnak okozni az USA-nak, mint a Kína által kivetett válaszlépések. Bár az EU a korábban, az alumíniumra kivetett vámtarifák miatt válaszlépéseket fontolt meg, a tegnapi tanácsi ülésen a külgazdasági és kereskedelmi miniszterek a tárgyalást és a kölcsönös megegyezést helyezték előtérbe.

Összegezés

Trump elnök döntései az amerikai kereskedelmi hiány csökkentését, a belföldi gazdaság védelmét és a nemzetközi piaci aszimmetriák kezelését célozza. A bevezetett vámok rövid távon jövedelmi forrást, közepes távon a kereskedelmi, gazdasági és politikai kapcsolatok újratárgyalásának alapját kívánják adni.

A válaszvámok bevezetése elsősorban Kína számára lehet opció, hiszen jelenleg az USA úgy a kritikus nyersanyagok importja, mint a saját piaci kapacitásának ellátása szempontjából függ az ázsiai gazdasági óriástól. Az Európai Unió kereskedelmi kapcsolata más megközelítést igényel, mivel az EU számára kevesebb eszközként szolgálhat a kereskedelmi nyomásgyakorlás, így az együttműködés és a tárgyalások kerülnek a középpontba.