PPWR rendelet: így alakulnak át a csomagolási előírások és az EPR-kötelezettségek
A PPWR rendelet, vagyis a Packaging and Packaging Waste Regulation jóval több, mint a korábbi uniós irányelvi rendszer korszerűsítése: egységesebb szabályozási környezetet hoz létre az Európai Unióban, és a csomagolások teljes életútjára hatással van a tervezéstől egészen a hulladékkezelésig. Mindez Magyarországon nemcsak csomagolástechnikai, hanem kiterjesztett gyártói felelősségi szempontból is lényeges fordulatot jelent, mert több esetben újra kell értelmezni, hogy ki minősül kötelezettnek, illetve mely csomagolások után keletkezhet EPR-kötelezettség.
Mit jelent a gyakorlatban, hogy irányelv helyett a PPWR rendelet lép hatályba?
A hazai EPR-szabályozás mögött eddig is több uniós irányelv állt, köztük a csomagolásokra vonatkozó 94/62/EK irányelv. Ennek helyébe lép a PPWR, amely rendeleti formája miatt minden tagállamban közvetlenül alkalmazandó jogszabály. Ez a vállalkozások számára azért fontos, mert a jövőben sok esetben már nem lesz elegendő kizárólag a magyar végrehajtási rendelkezésekre támaszkodni: az értelmezés során magát az uniós rendeletet és a kapcsolódó bizottsági útmutatást is figyelembe kell venni. Az új szabályozás új fogalmakat és egységes uniós módszertani megközelítést vezet be, ami a szereplők azonosítására és a megfelelési kötelezettségekre is hatással van.
Magyarországon a kiterjesztett gyártói felelősségi rendszer 2023. július 1-jétől működik, alapvető kereteit pedig a 80/2023-as kormányrendelet határozza meg. A PPWR azonban nem egyszerűen erre a rendszerre épül rá, hanem a csomagolásokhoz kapcsolódó kötelezetti logikát is érdemben alakítja. Emiatt több jelenlegi EPR-helyzetet is szükséges lehet új megközelítésben megvizsgálni.
Előállító és gyártó: miért fontos a fogalmi különbség?
Az egyik legjelentősebb változás, hogy az új uniós rendelet külön kezeli az „előállító” és a „gyártó” szerepét. Előállítónak főszabály szerint az tekinthető, aki ténylegesen létrehozza a csomagolást, vagyis felel annak fizikai kialakításáért, anyagösszetételéért és csomagolástechnikai megfelelőségéért. A gyártó ezzel szemben az a gazdasági szereplő, aki elsőként teszi elérhetővé a csomagolást vagy a csomagolt terméket abban a tagállamban, ahol abból később hulladék keletkezik. A bizottsági útmutatás is hangsúlyozza, hogy a PPWR alkalmazásánál kulcskérdés annak eldöntése, mikor minősül egy vállalkozás előállítónak vagy gyártónak, és pontosan mely tételek tekinthetők csomagolásnak.
A két fogalom elhatárolása azért különösen lényeges, mert bár egyes esetekben ugyanaz a piaci szereplő mindkét minőségben jelen lehet, ez nem minden helyzetben igaz. Így nem feltétlenül azonos szereplőre hárulnak a csomagolástechnikai és az EPR-jellegű kötelezettségek. A gyakorlatban ezért már nem lesz elegendő kizárólag azt vizsgálni, ki állította elő fizikailag a csomagolást: azt is elemezni kell, hogy az adott szereplő milyen minőségben hozza azt forgalomba, és mely tagállamban válik belőle hulladék. Bizonyos esetekben emiatt a csomagolás típusának pontos meghatározása is felértékelődik.
Üres csomagolószerek: miért kerülhet új megvilágításba a raklap?
A magyar gyakorlatban eddig fontos szempont volt a csomagolószer és a tényleges csomagolás közötti különbségtétel. A PPWR alkalmazásának egyik lényeges következménye éppen az lehet, hogy ez a határ bizonyos esetekben kevésbé lesz éles. Azok az eszközök, amelyeket a korábbi megközelítés szerint „csupán” üres csomagolószerként értékesítettek – például szállítási célú raklapok, dobozok vagy más logisztikai csomagolási elemek –, már önmagukban, üres állapotban is közelebb kerülhetnek a kötelezetti körhöz. Ez elsősorban a csomagolástechnikai vállalkozások és az ellátási lánc logisztikai szereplői számára lehet meghatározó, mert a kötelezettség vizsgálata időben korábbra tolódhat: nem feltétlenül csak akkor válik relevánssá, amikor az adott csomagolószerbe ténylegesen termék kerül.
Ebből az is következik, hogy a szabályozási változás nem kizárólag a klasszikus értékesítési csomagolásokat érinti. A gyűjtő-, a szállítási és az e-kereskedelmi csomagolások szerepe is erősödik, ezért már az ellátási lánc elején piacra kerülő üres csomagolási megoldásoknál is indokolt lehet az EPR-kockázatok újraértékelése.
Kik kerülhetnek ki az eddigi EPR-kötelezetti körből?
Ez a kérdés elsősorban azoknál a vállalkozásoknál merülhet fel, amelyek eddig jellemzően a külföldről beszerzett csomagolt termékek kicsomagolása miatt váltak EPR-kötelezetté. A PPWR új fogalomhasználata – különösen a végfelhasználó meghatározása – ahhoz vezethet, hogy egyes, korábban saját célú felhasználás miatt kötelezett szereplők a jövőben már ne automatikusan essenek az EPR-szabályok hatálya alá. Amennyiben ugyanis a beszerző ténylegesen végfelhasználóként jár el, vagyis a terméket nem továbbértékesítésre, hanem saját működéséhez használja fel, akkor elképzelhető, hogy nem nála jelentkezik a kötelezettség. Ez ugyanakkor nem általános felmentés: a minősítés minden esetben az adott ügylet és az ellátási lánc konkrét szereplőinek vizsgálata alapján dönthető el. A rendelet alapján ráadásul jogi személy is lehet végfelhasználó, nem kizárólag természetes személy.
EPR-kötelezettség nemzetközi ellátási láncokban
A külföldről érkező csomagolások lebontásánál a jövőben sem kizárólag az lesz meghatározó, hogy fizikailag ki bontja ki a csomagolást. Legalább ennyire fontos lesz annak vizsgálata, hogy az érintett szereplő milyen minőségben vesz részt az adott láncban. Ha egy magyar társaság külföldről szerez be csomagolt terméket, és azt végfelhasználóként használja fel, akkor előfordulhat, hogy nem nála keletkezik az EPR-kötelezettség. Más lehet azonban a helyzet, ha a beszerzést követően továbbforgalmazás történik, vagy ha az érintett szereplő nem minősül végfelhasználónak. Hasonló logika érvényesül a határon átnyúló értékesítések esetében is: e-kereskedelmi konstrukciókban akár az is megtörténhet, hogy egy magyar szereplő egy másik tagállamban válik kötelezetté.
A PPWR rendelet csomagolástechnikai oldalról is szigorúbb elvárásokat hoz
A PPWR célja nem csupán a kötelezett személyének kijelölése, hanem az is, hogy kevesebb, ugyanakkor jobban hasznosítható csomagolás kerüljön piacra. Az uniós összefoglalók szerint a rendelet valamennyi csomagolásra kiterjed, ösztönzi az újrafeldolgozhatóság irányába történő elmozdulást, a műanyag csomagolásoknál minimum újrahasznosított tartalom előírását vezeti be, és a csomagolások mennyiségi csökkentését is támogatja.
Mindezek alapján a vállalkozásoknak már most célszerű együtt kezelniük a csomagolástechnikai megfelelés és az EPR-kötelezettség kérdését. Nem elég pusztán azt ellenőrizni, hogy egy csomagolás anyaghasználata vagy kialakítása megfelel-e a jövőbeli PPWR-elvárásoknak. Azt is szükséges áttekinteni, hogy a módosuló fogalmak alapján ki lesz a kötelezett, szükség lesz-e új regisztrációs vagy adatszolgáltatási megközelítésre, továbbá hogyan kell átalakítani a belső nyilvántartásokat, a szerződéses kapcsolatokat és a termékáramok azonosítását. A következő időszak egyik kulcsfeladata éppen az lesz, hogy a cégek ne különálló kérdésként kezeljék a csomagolások megfelelőségét és az EPR-kötelezettséget, hanem ugyanannak az ellátási láncnak két, egymással szorosan összefüggő oldalát lássák bennük.
