Ügyvédi munkadíj - Ki fizeti a pernyertes ügyvédjét?

A jelenség oka, hogy egy miniszteri rendelet úgy szól, hogy a „felszámított ügyvédi munkadíj összegét a bíróság indokolt esetben mérsékelheti”: azaz dönthet úgy, hogy a pernyertes fél által ténylegesen kifizetett ügyvédi munkadíjnak csak egy részét hárítja át a pervesztesre. A bíróságok pedig ezzel a kalapáccsal általában minden szögnek látszó tárgyra rá is ütnek.

Az ügyvédi munkadíj szabadpiaci megállapodás eredménye, ugyanakkor önmagában is kiteszi a teljes perköltség meghatározó részét.

Természetesen érthető törekvés, hogy a bíróságok kivételesen belenyúlhassanak a költségviselésbe, például, ha indokolatlanul szélsőséges munkadíjat észlelnek vagy visszaélést sejtenek a háttérben.

A bíróságok azonban egyáltalán nem kivételesen, hanem kifejezetten rutinszerűen élnek ezzel az eszközzel még üzleti perekben is. Olyannyira, hogy az ügyvédek között hírértéke van annak, ha a pervesztes felet a valóban felmerült teljes ügyvédi munkadíj megfizetésére kötelezik. Tendencia az, hogy a bíróságok a piaci mértékű ügyvédi munkadíjakat jelentősen a piaci mérték alatti összegre csökkentik, amivel végső soron a pernyertes felet sújtják.

Milyen indokkal szokta a bíróság csökkenteni a perköltséget?

„A mérséklés leggyakoribb oka az, hogy az ügyvédi munkadíj a vita tárgyához képest túlzott értékűre duzzad” – világít rá Dobos Zoltán, a Jalsovszky ügyvéde. Ilyenkor a bíróság jóval a peres követelés értéke alá kalibrálja a pervesztes félre háruló ügyvédi költséget, és ezt az összeget jelöli meg, mint „indokolt” és áthárítható munkadíjat. A valóságban azonban egy kisértékű, vagy akár vagyoni értékkel nem is bíró ügy összetettebb jogi problémát rejthet, mint egy „soknullás” jogvita, és ezért sokkal nagyobb szakértelmet, időráfordítást, esetleg nyelvtudást, vagy akár csapatmunkát igényelhet. Nem is beszélve arról, amikor a bizonyítás nehézsége miatt húzódik el az ügy. Emellett a vitatott követelés értéke nem is biztos, hogy kifejezi a per valódi tétjét: ez lehet egyéb olyan üzleti ok, esetleg más, függőben lévő követelések sorsa, ami bőven indokolttá teszi az ügyfél részéről, hogy akár jelentősebb összeget is „befektessen” az adott, önmagában kisebb értékű perbe.

A másik gyakori eset óradíjas megállapodásoknál fordul elő. Ilyenkor a bíróság az általa túlzottnak vélt végösszeget úgy csökkenti, hogy az óradíjakat ugyan változatlanul hagyja, de az elszámolt munkaórák bizonyos hányadát „indokolatlannak”, „eltúlzottnak” minősíti, és ezért nem hárítja a pervesztesre. Így látszólag nem az ügyfél és az ügyvéd közötti megállapodásról, hanem az ügyvéd munkatempójáról mond véleményt, a végeredmény mégis ugyanaz. A bíróságok által becsült munkaszükséglet általában messze áll a ténylegesen indokolt munkamennyiségtől. Az ügyvédi háttérmunka jéghegyének legtöbbször csak a csúcsát jelentik a külső szemlélő számára is jól látható (pl. tárgyalóteremben töltött) órák. A háttérben elvégzett előkészítő munka „megtippelése” sokszor életszerűtlen számokhoz vezet.

A „piactorzítás” következményei

„A polgári jog egyes területein - úgymint családjog, vagy öröklési ügyek - természetesen indokolt lehet szociális szempontokat is figyelembe venni. Ugyanakkor, ha a bíróság az üzleti életben is fogni szeretné a piac láthatatlan kezét, az több problémát okoz, mint amennyit megold” – véli Dobos Zoltán ügyvéd.

A bíróságok gyakorlata a pereskedő felekre nézve számos hátránnyal jár. Sok esetben a pernyertes fél milliós összegű veszteséget köteles elszenvedni akkor is, ha teljesen jogszerűen járt el, és végül az derül ki, hogy ő maga a perre egyáltalán nem adott okot. Ez néha odáig vezet, hogy nemhogy nullszaldós, hanem egyenesen ráfizetéses a pernyertesség, ami rontja a polgári per, mint közszolgáltatás „ügyfélélményét”.

A „behajthatatlan” ügyvédi munkadíjak a pernyertes fél saját ügyvédjébe vetett bizalmát is rombolhatják. A bírósági ítéletet olvasva az a meggyőződés alakulhat ki az ügyfélben, hogy az ügyvédje a szolgáltatását túlárazta, ezáltal őt becsapta.

Kisértékű ügyekben jelenleg „fájdalmasabb” megnyerni egy hosszan tartó pert, mint meg sem indítani a pert és a vitás összeget veszteségként elkönyvelni. Ez ahhoz vezet, hogy a kisértékű ügyeket tömegesen kezelő gazdasági szereplők számára (pl. biztosítók, bankok, webshopok) az a racionális „vitarendezési” stratégia, ha senki felé nem tesznek engedményt, hiszen nem igazán kell retorziótól tartaniuk. Nagyon kevesen vállalnak fel egy relatíve kisértékű vitát.

A pernyertes fél „kára” egyben a pervesztes fél „haszna”. Egy pert megelőző szituációban a leendő alperes tárgyalási pozíciója még nagyértékű perek esetén is lényegesen jobb. A leendő alperes nincs motiválva az egyezségkötésre, ugyanis, ha elveszíti a pert, akkor is legfeljebb csak azt kell kifizetnie (persze a saját ügyvédi költségei mellett), amit amúgy is teljesítenie kellett volna. Sőt, azt is csak hosszú hónapokkal, vagy akár évekkel később. Emiatt jelenleg kifejezetten olcsó dolog szerződést szegni.

Hogyan kezeljük a jelenséget?

A pert megelőző tárgyalások során érdemes megbecsülni és „beárazni” a várhatóan meg nem térülő ügyvédi költségeket, végül eszerint alakítani a tárgyalási stratégiát. Bármelyik oldalon is álljunk, ha arra következtetünk, hogy még pervesztesség esetén sem járunk lényegesen rosszabbul, mint az asztalon lévő ajánlattal, akkor nem érdemes hátrányos kompromisszumot kötnünk.

Tervezhetőbbé teszi a perköltséget, ha nem a megbízási szerződésben kikötött munkadíjat, hanem átalányt számítunk fel a perben. A vonatkozó rendelet lehetővé teszi, hogy a vitás érték bizonyos, a rendeletben szabályozott százalékát igényeljük ügyvédi munkadíjként. A rendeletben meghatározott mértéket a bíróságok valóban csak nagyon ritkán, kivételesen csökkentik. Az átalánydíj mértéke ügytípusonként és ügyszakaszonként változó, de akár a teljes érték 5%-át is elérheti. Az átalánydíj értelemszerűen a nagyobb értékű pereknél lehet jó választás a pernyertes szempontjából.

A problémát teljesen kikerülhetjük a választottbírósági eljárással. A választottbírósági eljárásokban általában nem, vagy csak minimális mértékben mérséklik a kért ügyvédi munkadíjat. Ha a felek a szerződésükben választottbíróságnak vetik alá magukat, akkor a pervesztes félnek nagyobb veszteséggel kell számolnia, a pernyertesnek pedig legfeljebb minimális behajthatatlan költségei lesznek. „Érdemes ezért már a szerződéskötés során modellezni azokat az eseteket, amikor perre kerülhet sor. Ha ezekben a várható ügyvédi munkadíj a követeléshez képest jelentős lehet, akkor a választottbírósági kikötés egy pertől függetlenül is együttműködésre, teljesítésre ösztönözheti a feleket” – figyelmeztet a Jalsovszky szakértője.