Uniós lakáskörkép – a számok szerint jobban laktunk 2023-ban
A lakástulajdonlás – egyébként is csak lassan változó – arányaiban még 2023-ban is világosan kitapintható volt az egykori keleti és nyugati tömb eltérő fejlődése. Legtöbben a volt szocialista országokban laknak saját tulajdonban. E listán Románia vezet 95,6 százalékkal, Magyarország 90,5 százalékkal a negyedik, s az első nem keleti ország, Portugália (76%) csupán a tizenegyedik. A bérlők valamennyi uniós országban kisebbségben vannak, egyetlen kivétellel: Németországban 52,4 százalékkal övék a szolid többség.
A tekintetben, hogy házban (beleértve a sorházakat is), vagy lakásban él-e az emberek többsége, már sokkal színesebb a kép, ezt a településszerkezeten túl olykor sajátos hagyományok is befolyásolják, például Hollandia kiemelkedik azzal, hogy az unióban náluk a legmagasabb a „se nem házban, se nem lakásban” élők aránya (2,2%), akik például lakóhajókon vagy lakóautókban alakították ki az otthonukat. A lakás-ház skála egyik végén egyébként Spanyolországot találjuk, ahol az emberek majdnem kétharmada (65,5%) lakásban él, s ez az arány meghaladja a 60 százalékot Máltán (62,9%), Németországban (61,4%) és Észtországban (60,3%) is. A másik véglet Írország, ahol a házak dominálnak 89,7 százalékos részaránnyal. Azt követi Hollandia (79,4%), Belgium (76,9%) és Horvátország (76,6%). Az ötödik Magyarország, ahol az előző évi 72,2 százalékról tavaly 74,3 százalékra nőtt a házban lakók aránya. Valkó Dávid, az OTP Ingatlanpont vezető elemzője szerint ez a legutóbbi változás egyrészt illeszkedik a piaci folyamatokhoz. Tavaly a kereslet visszaesésére a lakásépítést domináló beruházók behúzták a fékeket, kevesebb projektet indítottak, s csekélyebb új választékot vittek a piacra és adtak el. Emellett a 2022-es népszámlálás adatai is korrigálhatták a korábbi adatokat.
Ha azt nézzük, hogy mennyi hely jut az otthonukban egy-egy uniós polgárnak, akkor megint felsejlik a kontinens korábbi politikai megosztottsága. Jellemzően nyugati, illetve mediterrán országok húzzák fel a közösségi átlagot. Legtágasabban Luxemburgban és Máltán élnek, ahol átlagosan 2,2 szoba áll egy-egy lakó rendelkezésére, de jut legalább kettő Belgiumban, Hollandiában, Cipruson, Spanyolországban, Finnországban és Írországban is. A legszűkösebben lakók mezőnyét szinte kivétel nélkül az egykori keleti tömb országai adják, közéjük „nyugatról” csak Görögország és Olaszország ékelődött be. A legkevesebb szoba – átlagosan mintegy 1,1 – a lengyeleknek jutott, őket követik a románok, a szlovákok és a horvátok (1,2). Magyarország a keleti csoport elején áll és az egy lakóra jutó 1,6 szobával éppen megfelel az uniós átlagnak.
A statisztika egy másik mutatóval is igyekszik megközelíteni a zsúfoltság kérdését. Az egy lakásban élők számával, amiben ugyancsak tökéletesen hozza az uniós átlagot Magyarország (2,3). Itt az egyik végletet Szlovákia (3,1), Lengyelország (2,9), valamint Horvátország és Írország (2,7) képviseli. A másikat Litvánia és Finnország, ahol még a kettőt sem éri el az egy otthonra jutó lakók száma (1,9).
Ezen átlagoknál többet mutat a lakhatás minőségéről az a statisztika, amely azt vizsgálja, hogy az emberek mekkora hányada él számára nem megfelelő méretű – túlzsúfolt, vagy túlzottan tágas – otthonban. Uniós léptékben csökkent a zsúfoltság 2010 és 2023 között (19,1% → 16,8%). E mutató javulásával tavaly Magyarország is átlépett egy küszöböt: az 1,4 százalékpontos éves csökkenés nyomán már az uniós átlagnál is kedvezőbb a hazai helyzet (15,6%).
A túlzottan tágas otthonok arányának csökkentésében azonban uniós szinten nem látszik javuló tendencia. Ez a mutató 2010 óta stabilan 32-34 százalék közötti, ami a lakásmobilitás gyengeségeire utal, s további társadalmi problémák forrásává válhat. Az „alullakottság” ugyanis klasszikusan abból fakad, hogy a szülők – miután a gyerekeik elköltöztek – továbbra is a számukra immár túl nagy, s emiatt nehezebben is fenntartható otthonokban maradnak. E tekintetben a kontinentális kép igen szélsőséges: négy országban a 60 százalékot is eléri a túl tágas otthonok aránya (Ciprus, Málta, Írország, Hollandia), míg háromban (Lettország, Görögország, Bulgária) még a 15 százalékot sem. Magyarországon bár jellemzően lassan romlik ez a mutató, még mindig kedvezőbb a helyzet, mint a tagországok zömében, s 2023 egy kisebb javulást is hozott a megelőző évhez képest (26,7% → 25,2%).
Az Eurostat egy új paraméterrel is jellemzi a tavalyi lakásviszonyokat, amikor azt mutatja be, hogy az egyes országokban a 15 év felettiek mekkora hányada él olyan lakásban, ahol az utóbbi öt esztendőben végeztek valamilyen energetikai felújítást. E szempontból Hollandia messze kiemelkedik a mezőnyből: az egyetlen ország, ahol a többség (58,5%) energetikailag frissen feljavított otthonban él. Ha az energiaigény szempontjából kevésbé kiszolgáltatott déli országokat nem tekintjük, akkor Németország mutatta ebben az időszakban az ellenpontot, az ott lakók csak 21,6 százalékát érintette valamilyen energetikai célú felújítás. Magyarország e szempontból igen jól szerepelt, a hazai energia-korszerűsítési arány – a 25,5 százalékos uniós átlagot jócskán meghaladva – 35,3 százalékra adódott, ami a tagországok között az ötödik legmagasabb volt. Ahogy az elemző emlékeztet, ezt a lendületet az energiaárak miatti félelmeken túl a felújításra és korszerűsítésre fordítható támogatások elérhetősége is táplálhatta. Arról nem is beszélve, hogy a hazai lakásállomány állapota szinte tálcán kínálja a viszonylag gyorsan megtérülő energetikai beruházások lehetőségeit.
