Az óceánok trágyázása - ez lenne a megoldás a klímaváltozásra?
Az ilyen geomérnöki (geoengineering) beavatkozások valószínűleg csak nagyon kis mennyiségű szén-dioxid légkörből való kivonását tennék lehetővé, ráadásul hatásukat is nagyon nehéz lenne pontosan mérni, ellenőrizni - hangsúlyozzák a szerzők az UNESCO kormányközi oceanográfiai bizottságának (IOC) napokban megjelent húszoldalas tanulmányában. Az óceánok trágyázásának - angolul ocean fertilization vagy ocean nourishment - lényege, hogy különböző tápanyagokat, köztük vasat, szórnak az óceánokba, aminek hatására elszaporodnak egyes szén-dioxidot megkötő növényi planktonok. Ennek hatására csökken a légköri szén-dioxid mennyisége, így lassul a felmelegedés.
A hét ország kutatói által összeállított tanulmány azonban 13 közelmúltbeli kísérletre is hivatkozik, amelyek szerint csekély az esélye, hogy a módszerrel érdemi és tartós hatást lehetne elérni. Mint emlékeztetnek, húsz évvel ezelőtt a kutatók még optimista módon azzal számoltak, hogy egy tonna vas hatására a tengeri élőlények 100 ezer tonna pótlólagos szén-dioxidot köthetnek meg, egy friss tanulmány szerint azonban már csak 5 ezer tonnával lehet számolni. Az IOC jelentése szerint ez részben annak tudható be, hogy a planktonok által megkötött karbon nagy része idővel visszajut a légkörbe, és csak mintegy 1-15 százaléka tárolódik el hosszú időre az óceán fenekén állati tetemek, ürülék és elpusztult növények formájában. Doug Wallace vezető szerző, a Kieli Egyetem Leibniz Tengertudományi Intézetének kutatója szerint a módszer "legjobb esetben is csak kis mértékben járulhat hozzá" az ipari eredetű karbonkibocsátás tárolásához.
A tanulmány annyit mindenesetre elismer, hogy vannak példák az óceántrágyázás sikeres alkalmazására. 2002-ben például a világűrből is látható elszíneződést okozott a fitoplanktonok mesterségesen előidézett elszaporodása a Csendes-óceán északkeleti részén. Azt azonban lehetetlen megmondani - hangsúlyozzák -, hogy az így eltárolt szén-dioxidból mennyi maradt meg a tengerben. A pontos mérés ugyanakkor kulcsfontosságú volna, ha a módszert valaha is elfogadják mint karbonkvóta forrást, azaz mint olyan tevékenységet, amellyel kiváltható a szén-dioxid kibocsátás.
A szerzők szerint az is aggályos, hogy a módszer felboríthatja a tengeri élővilág egyensúlyát: egyes planktonfajták elszaporodásával megugorhat az azokkal táplálkozó halak száma, ugyanakkor el is szívhatják a tápanyagokat más élőlények elől. A tanulmány készítői szkeptikusak azzal a megoldással szemben is, miszerint hatalmas csövekben tápanyagokban gazdag mélytengeri vizet pumpálnának a felszín közelébe, ahol a napsugárzás felgyorsítaná a növényképződést. A szerzők a tengeri geomérnöki módszerek pénzügyi költségeit nem is vizsgálták. (MTI)
