Többek között a lakosság is felelős a devizahitelezés elterjedéséért
A lap birtokába került bizalmas dokumentum szerint a hitelfelvevők maguktól nem fogták fel a kockázatokat, a bankok pedig ellenérdekeltek voltak a korrekt tájékoztatásban, a pénzügyi felügyelet pedig képtelen volt a fogyasztóvédelmi feladatai ellátásra. A tanulmány megállapítja azt is, hogy bár utólag sokan nem így érzik, a devizahitelesek átlagosan nem jártak rosszabbul, mint azok, akik forinthitelt vettek fel.
A parlament devizahitelezéssel foglalkozó vizsgálata január közepén ért véget. Az index.hu szerint tavaly augusztusban minden magyar állampolgárra 850 ezer forintnyi hiteltartozás jutott. Ebből lakosonként átlagosan 560 ezer forintnyi, vagyis egy négy fős családban 2,2 millió forintnyi volt a deviza hitelállomány értéke. Korábban, 2006 augusztusában még csak 185 ezer forintnyi devizahitel jutott egy átlag magyarra, vagyis 739 ezer forint egy négy fős családra, ami azt jelenti: öt év alatt megháromszorozódott a lakossági devizahitel-állomány Magyarországon.
A lap szerint nincs boszorkányüldözés a jelentésben, az anyag lényegében teljes egészében a szakértők megállapításait tükrözi, akik úgy vélik, az MNB a kormányoknál sokkal előbb észlelte és kommunikálta is a rendszerkockázatokat. Azért nem történt semmi, mert nem volt összhang a kabinet és a jegybank között, a kormány egyszerűen nem törődött a veszélyekre figyelmeztető elemzésekkel. A jelentés ugyanakkor az MNB-nek felrója, hogy késve vagy egyáltalán nem vetette be a rendelkezésre álló, a kormány szándékaitól függetlenül is alkalmazható eszközeit, amikkel lassítani lehetett volna az euró- és a frankhitelezést, például emelhette volna a bankokra vonatkozó kötelező tartalékrátát, amivel a hitelintézetek devizaforrásainak egy részét kivonhatta volna a rendszerből.
A jelentés szerint a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) „a teljes vizsgált időszakban képtelennek bizonyult arra, hogy megfelelő súllyal jelenítse meg a fogyasztóvédelmi érdekeket a devizahitelezés folyamatában. Még olyan eklatáns jelenségek esetében sem lépett közbe, mint a hitelközvetítők tömeges megjelenése a devizahitelek terítésénél, vagy a teljes hiteldíj mutató félrevezető alkalmazása, nem is beszélve a manipulatív reklámok kérdésköréről.” A dokumentum szerint a felügyelet „elkeserítően erőtlen volt”, amire az egyetlen magyarázat lehet, hogy – a Pénzügyminisztériumnak alárendelt – intézmény vezetői „nem akartak vagy nem mertek élesebben konfrontálódni a kormányzati politikával, illetőleg a bankrendszerrel.”
A dokumentum szerint a bankok úgy tették a devizahiteleket a központi termékükké, hogy a „kezdetektől tisztában voltak a kockázatok aránytalan megosztásával”. A szerződések úgy épültek fel, hogy a rendszerszintű kockázatokat az ügyfelekre lehessen terhelni, miközben azt is pontosan tudták, hogy az emberek nem képesek ezeknek a kockázatoknak a reális felmérésére. A jelentés a hitelfelvevők felelőssége mellett sem megy el szó nélkül: az emberek nem találták meg a középutat a céljaik és a valós lehetőségeik között, nem számolták ki, hogy hosszabb távon mivel jár az eladósodás.
Nem csupán nem értették, de nem is akarták megérteni a megvásárolt hiteltermékek sajátosságait, és természetesnek vették, hogy az olcsóbb hitelek előnyeit ugyan élvezhetik, de fizetésképtelenségük esetén az államnak, lényegében az egész társadalomnak kell vállalnia a kockázatokat – amit egyébként az utóbbi másfél évet látva a politika hozzáállása is megerősített. A jelentés kitér arra is, hogy bár nagyon sokan szeretnék, ha a devizahiteleket jogi úton hibás-terméknek minősítenék, ami megkárosította az ügyfeleket, erről nem lehet szó. Ehhez ugyanis azt kellene kimutatni, hogy a hitelfelvevőkre terhelt kockázatot nem kompenzálta az, hogy a svájci frank és euróhiteleken éveken át sok pénzt lehetett megtakarítani a forinthitelekhez viszonyítva. (MTI)
