Európa újra fegyverkezik – de miből és minek a kárára?

Az Európa biztonságát garantálni hivatott ReArm Europe terv kétségtelenül új mederbe tereli az európai stratégiát, voltaképpen átírva ezzel a kontinens jövőjét. Hiszen az nemigen lehet senki számára sem kérdéses, hogy a meghirdetett programhoz szükséges 800 milliárd eurót valahonnan elő kell teremteni.

A legtöbb tekintet az előző, hasonlóan nagy lendülettel meghirdetett European Green Deal és a februárban közzétett Green Industrial Deal felé fordul. A Draghi-jelentés által szorgalmazott versenyképesség erősítése szintén kérdésessé válhat. Erre a trilemmára igyekszik az Európai Bizottság megnyugtató és koherens választ adni.

Az első látásra gazdasági szempontból legalábbis a „kör négyszögesítésének” tűnő koncepció két, a fősodratú média és a vezető politikusok által egyre erőteljesebben hangoztatott buzdító szólamára épül:

1. A Donald Trump által már hónapok óta hangoztatott, és fokozatosan beváltott ígéretei által meggyengült transzatlanti koalíció voltaképpen „szerencse” Európa számára, hiszen arra kényszeríti a vén kontinenst, hogy végre a saját lábára álljon. Ezek szerint tehát az amerikai pálfordulás Európa stratégiai autonómiáját eredményezheti.

2. Európa védelmi rendszerének megerősítése nemcsak a tagállamok közötti összefogást erősíti, de a múlt év szeptemberében közzétett Draghi-jelentés által megjelölt versenyképességi célkitűzésnek is eleget tehet, amennyiben a hadiipar előtérbe kerülése új lendületet adna a gazdaságnak.

Milyen veszély ellen fegyverkezünk?

Sokakban felmerül azonban az a kérdés is, hogy voltaképpen mi a realitása annak az egész Európát fenyegető Oroszország felől érkező veszélynek, amelyre ilyen sürgető és drasztikus választ kell adnunk?

Ezt a kérdést feszegeti Hervé Morin, aki Nicolas Sarkozy elnöksége idején, 2007 és 2010 között volt Franciaország védelmi minisztere. Elismeri ugyan, hogy Oroszország valóban veszélyt jelent Európa számára a közösségi médiumok szintjén. Azonban ebből azt a következtetést levonni, hogy az oroszok, akik Ukrajnával sem bírnak el, Németország vagy akár Franciaország határait fenyegetik, enyhe túlzás és felesleges félelemkeltés – véli a centrista politikus.

A másik oldalon, azaz a fegyverkezési hajszát előirányzó politikai vezetők érveléseiket lépten nyomon történelmi hasonlatokkal illusztrálják. Az orosz–ukrán háború 2022 februári kezdete óta egyre több ilyen példával találkozhatunk, az orosz fenyegetettséget legtöbbször az 1938-as müncheni egyezményhez hasonlítván, kiemelve, hogy annak idején Hitler sem állt meg a Szudétáknál. Ezekkel a sokszor igencsak anakronisztikus történelmi hasonlatokkal kívánják alátámasztani az Unió fegyverkezési stratégiájának szükségét.

„Az a milliárd… nem ugyanaz a milliárd”

Ez a mondat hangzik el sokszor, persze ironikus hangsúllyal az új fegyverkezési lendületet megkérdőjelezők részéről megfogalmazott kritikákban. Értsd: „De hát mégis honnan teremti majd elő a számos, igencsak eladósodott országból összetevődő Európa ezt a hatalmas összeget?” 

A franciák méltán érezhetik úgy, hogy a fegyverkezési orientáció veszélyezteti a világon szinte egyedülálló szociális modelljüket. A 3300 milliárd eurós, azaz az ország GDP-jének 6%-át jelentő  államadóssággal küszködő ország François Bayrou által vezetett instabil kormánya komoly társadalmi elégedetlenséggel kell, hogy szembenézzen. A 62 éves nyugdíjkorhatárhoz való visszatérést éppen a napokban határozottan visszautasító miniszterelnök hatalmas felháborodást keltett, gyakorlatilag rövidre zárva ezzel a nyugdíjkorhatár meghatározására hivatott konklávén folyó tárgyalásokat. 

Csak olaj a tűzre ebben a közhangulatban, hogy a francia kormány a hadsereg dotációját évi 50 milliárdról 100 milliárdra kívánja növelni. A Banque de France igazgatója figyelmeztet, hogy az ország nem képes még egy, a COVID idején meghirdetett „bármibe kerüljön is” (quoi qu’il en coûte) gazdasági stratégiát átvészelni. Arra is felhívja a figyelmet, hogy az újra fegyverkezést csakis az állam finanszírozhatja, a szociális juttatások kárára.

Az újrafegyverkezés finanszírozási forrásai

Az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen azonban igyekezett előre „kihúzni a ReArm Europe ellenzőinek a méregfogát”, öt pontban taglalt finanszírozási tervével. 

Az első lépés az EU Stabilitási és Növekedési Paktumának védzáradékának aktiválása lenne, amely korlátozza az uniós országok közötti költségvetési hiányt. A cél? A nemzeti védelmi kiadások növelésének engedélyezése anélkül, hogy az Unió túlzott eladósodási eljárását elindítaná.
A második szakaszban az EU 150 milliárd eurós kölcsönt ajánl fel a védelmi kiadások növelésére a képességek széles skálájának – például a légvédelem, a drónok, a katonai mobilitás és a kibervédelem – közös beszerzésére.

Harmadik opcióként „további lehetőségeket és ösztönzőket” kínálnak az EU-tagállamoknak, ha úgy döntenek, hogy kohéziós programokat használnak a védelmi kiadások növelésére.
és 5. A negyedik és ötödik megoldás a magántőke mozgósítását jelentené az Európai Takarék- és Beruházási Unión és az Európai Beruházási Bankon (EBB) keresztül.

A Bizottság a 2022 óta lendületesen felfegyverkező lengyel modellt igyekszik előtérbe állítani. Lengyelország az elmúlt három évben ugyanis védelmi költségvetését 2%-kal növelte, ezzel az Unió legnagyobb haderejét képezve. A lengyel modell alapjául az egyéni megtakarítások a hazafias erőfeszítésbe való bevonása áll.

Németország is történelmi jelentőségű döntést hozott: a Bundestag március 18-án véget vetett a régóta fennálló adósságféknek, amely 500 milliárd eurónyi új állami beruházást tesz lehetővé. Ez a 2009 óta érvényben lévő politika az elmúlt tíz évben hozzájárult az ország államadósságának csökkentéséhez.

Évek óta erősödik a nyomás az adósságfék újragondolására. Németország nettó állami beruházása több mint 25 éve negatív, ami hátráltatja a növekedést.

A változás katalizátora az Egyesült Államokból érkezett. Donald Trump Fehér Házba való visszatérésével és a NATO-kötelezettségvállalások nyílt megkérdőjelezésével Németország az Egyesült Államok biztonsági támogatásának csökkentésével szembesült. A német törvényhozók azzal érveltek, hogy az Egyesült Államok védelme nélkül Európa legnagyobb gazdaságának többet kell befektetnie a védelmébe.

Európa képes volna-e megvédeni önmagát az Egyesült Államok nélkül?

„Ha Európa el akarja kerülni a háborút, fel kell készülnie a háborúra” – hangoztatta von der Leyen elnök a Bizottság által március 19-én nyilvánosságra hozott ún. fehér könyv megjelenése előtti napon. Célja, hogy elmélkedési alapot adjon a március 20-án Brüsszelben összegyűlt állam- és kormányfőknek, illetve választ adjon a védelembe való évek óta tartó krónikus alulbefektetésekre és az EU katonai képességeire fordított hatékony kiadások hiányára.

A Kiel Intézet és a Breugel think tank február végi becslése szerint 300 000 amerikai katona harci kapacitásának megfelelő európai kapacitások növelésére van szükség, különös tekintettel a gépesített és páncélozott erőkre az amerikai hadsereg nehéz egységeinek helyettesítésére. Mindemellett a jelenlegi európai védelmi beruházásokat az „ipari érdekek” által irányított koordináció hiánya jellemzi.

Ki profitál mindebből?

Érdekes azt is megfigyelnünk, hogy igen keveset hallani és olvasni azokról a feltételezhetően igen jelentős profitokról, amelyekre a fegyver gyártók már most szert tesznek… nem beszélve arról, amire még szert fognak tenni.

A világ 10 legtöbb fegyvert exportáló országának 2025-ös listáján az Egyesült Államok után közvetlenül Franciaország található. Ötödik és hatodik helyen pedig Németországot és Olaszországot találhatjuk. 

A Stockholmi Nemzetközi Békeintézet (SIPRI) elemzése szerint a fegyvereket és katonai szolgáltatásokat gyártó vállalatok világszerte már 2023-ban közel 600 milliárd eurós nyereséget könyvelhettek el.

Adalékként még tegyük ehhez hozzá azt, hogy valamennyi fegyvergyártó cég nukleáris fegyverei modernizálására összpontosít, mivel a nukleáris fejlesztés a fegyvergyártó cégek fő profitforrása. Ebben pedig az EU egyetlen atomfegyverrel rendelkező hatalmaként Franciaország nyilvánvalóan helyzeti előnyt élvez.

Ahhoz kétség nem férhet, hogy az orosz–ukrán háborút az orosz agresszió indította el. De kinek is volna manapság kételye afelől, hogy ez a háború is, illetve az ebből kibontakozó uniós militarista orientáció, alapvetően nyers tőkeérdekekről szól. Még akkor is, ha mindezt erkölcsi szolidaritás formájában tálalja az EU-t irányító politikai elit. 

Szerző: Csepeli Réka kutató, NKE Európa Stratégia Kutatóintézet, Forrás: Ludovika.hu