Vigyázó szemetek… Rómára vessétek!
Ugyan az összehasonlító elemzés műfaja közel sem egyértelmű, hiszen könnyen ellentmondásokba ütközhetünk, különösen két, történelmében, gazdasági és társadalmi fejlődésében eltérő demokrácia esetében. Azonban a jelenlegi, már több, mint egy éve tartó, és egyre inkább elmélyülő francia belpolitikai válság esetében maguk az érintett franciák, politikusok, elemzők egyaránt, mind többen és gyakrabban példálóznak Olaszország látványos stabilizálódásával. És ez, általában a franciák, és különösképpen a politikai élet képviselőinek jellemzésekor oly gyakran használt, és valljuk be, sokszor igencsak találó „arrogancia” ismeretében mindenképpen figyelemreméltó jelenség. Egyrészt azért, mert a XX. század második felétől egészen az elmúlt évekig a franciák előszeretettel és negatív példaként mutogattak olasz szomszédjaikra, másrészt pedig azért, mert ez a fajta és mostanában egyre gyakrabban hallható hivatkozás önmagában is sokat elárul a jelenlegi francia politikai válság állapotáról.
Az egyre gyorsuló francia ringlispil
A 27 napig miniszterelnöki poszton lévő makronista Sébastien Lecornu 14 órás, tiszavirág-életű kormányával a francia történelemben rekordot döntött. Hétfői lemondását azonban október 10-én pénteken este újabb fordulat követte: Emmanuel Macron ismét őt nevezte ki miniszterelnöknek.
A legtöbb francia döbbenten és egyben rendkívüli cinizmussal tekint a szemük előtt immáron közel másfél éve játszódó bohózatra. Azonban senkinek nincs kedve nevetni ezeken az egymást követő lesújtó jeleneteken. A jelenlegi helyzet a demokrácia válságaként is értelmezhető – sőt, igazából ez ad a leginkább okot az aggodalomra: a hatalmába görcsösen kapaszkodó köztársasági elnök kapkodó intézkedései nemigen tükrözik honfitársai választásait, hiszen Macron kinevezettjei a demokratikus elveknek sem igen felelnek meg. A franciák nagy többsége ugyanis úgy érzi, hogy 2024 júliusában ők egy egészen más irányvonalra szavaztak: egy a Nemzetgyűlésbe első helyen bejutott baloldali koalícióra (Népfront), illetve számszerűen a Nemzeti Tömörülésre (11 millió szavazat). A makronista tömbből kiválasztott, egymást követő miniszterelnökök ezeket a választási preferenciákat márpedig nem tükrözik.
A jelenleg vergődő 5. köztársaságot 1958-ban Charles de Gaulle hozta létre. Az már önmagában rekordnak tekinthető, hogy ennyi ideig fent tudott maradni, hiszen effajta stabilitásra a XVIII. század óta nem volt példa. De hol van már a tavalyi hó ? Most már nem csupán Macron elnök, hanem az egész ország egyre mélyülő bajban van. Mint hogyha felgyorsult volna az idő. És ez természetesen Európára nézve sem jó jel. Az unió egyetlen atomhatalma élén önmagát úton útfélen „Európa élharcosaként„ láttatni igyekvő Emmanuel Macron és országa talpa alatt most igencsak remeg a föld.
Az utolsókból lesznek az elsők…
Mára tehát elmondható, hogy voltaképpen megfordult a kocka. Miközben Franciaország mély politikai válságon megy keresztül, Olaszországot meglepő stabilitás és a piacok által üdvözölt gazdasági fellendülés kezdi jellemezni. Mint hogyha Itália revansot vett volna a történelmen. Egyes francia hivatkozásokat olvasva még az is felmerülhet bennünk, hogy az az ország, amelyre politikai és gazdasági instabilitása miatt néhány éve még újjal mutogattak, mára majdhogynem modell állammá avanzsált. Persze minden perspektíva kérdése. A francia belpolitika oly mértékben mélyponton van, és sokak számára olyan kilátástalannak tűnik a 2024 júliusi előrehozott nemzetgyűlési választások óta kialakult helyzet, hogy kétségbeesetten kapaszkodókat, támpontokat keres.
A Bayrou-kormány szeptemberi bukását követően a párizsi és római finanszírozási kamatlábak görbéi keresztezték egymást. Ez egyszerre szimbolikus és pszichológiai jelentőségű: Franciaország és Olaszország mostantól azonos kamatlábbal hitelez. Számos elemző szinte történelmi fordulatnak tekinti az ily módon kialakult helyzetet. Franciaország ma egy olyan ország arculatát mutatja, amely politikai instabilitásával, reformképtelenségével „olaszosodik”, és ezért hiteltelenedik el a piacokon. Olaszország hosszú ideig cipelte a krónikus instabilitás hírnevét, de három éve sikerült megfordítania a helyzetet, és olyan politikai és intézményi stabilitást kínál, amely megnyugtatja a befektetőket.
De vajon hogyan fordult visszájára az az Itáliáról régóta kialakult kép, miszerint az ország kormányozhatatlan? A költségvetési fegyelem, a vállalkozói szféra támogatása és Mario Draghi örökségének folytonossága között Giorgia Meloni úgy tűnik, hogy egy pozitív spirált indított el.
Kétségtelenül előnyt jelent az is, hogy Olaszország Meloni vezetésével történő magára találásaegybeesik a francia és német belpolitikai válsággal és kormányzati bénultsággal.
Az olasz stabilizálódás alapjai
Giorgia Melonit az olasz munkaadók támogatták, akik mindenekelőtt politikai stabilitást akartak. Ezenkívül viszonylag liberális gazdasági elképzelései, amelyek teret hagytak a vállalkozásoknak, széles körű támogatást kaptak. Az olasz gazdaság szerkezete is kedvez egy bizonyos fellendülésnek, és a Meloni által kezdeményezett reformok, különösen a közkiadások ellenőrzése terén, megerősítették ezt a dinamikát.
Ez a gazdasági stabilizációs folyamat természetesen nem előzmények nélküli. A jelen helyzet megalapozásában Mario Draghi döntő szerepet játszott. Draghi az olasz kormány élén töltött időszaka, bár csak tizennégy hónapig tartott, lehetővé tette a befektetők és az intézmények bizalmának helyreállítását. Ő egy olyan ember, aki képes párbeszédet folytatni a piacokkal, aki rendelkezik nemzetközi tekintéllyel és szakértelemmel ahhoz, hogy hallgassanak rá. Ne feledjük, hogy ő mentette meg az eurót a 2012-es válság csúcspontján. Ezt a legitimitást pedig Olaszország szolgálatába állította. Szigorú és strukturális reformokat indított el, amelyek megváltoztatták az ország megítélését. Giorgia Meloninak tehát nem kellett nulláról kezdenie: saját stílusával, de szakítás nélkül folytatta ezt az irányvonalat. A jelenlegi eredmények tehát a Draghi által megnyitott út és a Meloni által vállalt folytonosság kombinációjának köszönhetőek, ami az olasz közelmúlt történelmében szinte példa nélküli.
De még ezt megelőzően, 2011-ben Mario Monti volt a miniszterelnök, aki egy nagyon népszerűtlen megszorítási időszakot vezetett be, amelyről egy ún. szakértői kormány élén rendelkezett. Mario Draghi pedig egy olyan, az Európai Unió által jóváhagyott 190 milliárd eurós gazdaságélénkítő tervet hajtott végre, amelynek kétharmadát ugyan vissza kellett fizetni, de amely 2022-től mintegy ugródeszkaként szolgált az olasz gazdaság számára. Giorgia Meloni ezt a tervet egyfajta „Marshall-tervvé” alakította át, bevezetve a szükséges strukturális reformokat, különösen a közkiadások ellenőrzését és az államadósság csökkentését. 2022-ben, amikor hivatalba lépett, az olasz államadósság a GDP több mint 8%-át tette ki. 2023-ban 7,2%-ra (161 milliárd euróra), majd 2024-ben 3,4%-ra (76,2 milliárd euróra) csökkent, ami egy év alatt 85 milliárd eurós csökkenést jelent. Ez a látványos eredmény a szigorú gazdálkodásnak köszönhető.
Egy hasonló típusú, megszorításokkal tarkított költségvetési tervezetet vázolt fel François Bayrou is (évi közel 45 milliárd euró megtakarítását szorgalmazva), azonban Franciaországban egy ilyen típusú, a 2008-ban kezdődő görög krízisre emlékeztető gazdasági szigor (austérité) valósággal elképzelhetetlen. Bayrou bele is bukott.
A politikai stabilitás szempontjából nézve pedig fontos azt kiemelni, hogy a kompromisszumkészség az olasz rendszer gerincét képezi, ahol a koalíciók rendszeresek. És pontosan a kompromisszum-képtelenség az, ami hiányzik a francia politikai kultúrából, és ami, mutatis mutandis, a jelenlegi, egyre inkább elburjánzó válság méregfogát jelenti. A francia belpolitika és demokrácia hagyományosan az egymástól világosan megkülönböztethető jobb-, illetve baloldali kormányok váltógazdaságára épült. Az egyetlen kompromisszumos forma (ami mellesleg több ízben is igen hatékonynak bizonyult) az az ún. „rendszer (cohabitation)”, amely baloldali elnök mellé jobboldali kormányfőt (Mitterrand-Chirac, Mitterrand-Balladur), vagy fordítva, jobboldali elnök mellé baloldali kormányfőt (Chirac-Jospin) rendelt. A jobb- és baloldal ilyetén módon kialakult váltógazdaságát „rúgta fel” a Macron által bevezetett „en même temps” (egy időben) mindent összezavaró stratégiája.
Természetesen az olasz helyzetet sem jellemzi a töretlen felfelé ívelés. Olaszország továbbra is komoly kihívásokkal néz szembe. Ezek közül is a legaggasztóbbak az alacsony bérek és a nagyon alacsony demográfiai mutatók (csupán 1,18 gyermek/nő). Emellett az olasz államadósság továbbra is magas, a GDP 138%-át teszi ki (szemben Franciaország 114%-ával). Ez különösen aggasztó, amikor a gazdasági pálya kedvezőtlen, befolyásolja a befektetési döntéseket és erősíti a mozdulatlanságot.
Azonban a pozitív körforgás kezdete és a fokozatosan és tudatosan felépített politikai stabilitás új optimizmust és új lendületet hozott Itáliában. A politikai stabilitás továbbra is alapvető tényező a gazdaság számára… és ez egy olyan szabály, amelyről Franciaország Emmanuel Macron alatt kissé elfeledkezett. A nehézségekkel küzdő területek ellenére Olaszországban megújulási lendület és szellem tapasztalható. És pontosan ez az a „modell”, amely a franciák érdeklődését felkelteni látszik.
A mediterrán térség előretörése
Európai civilizációnk bölcsőjére mintha az elmúlt évtizedekben nem fektettünk volna elegendő figyelmet. A 2008-ban kezdődő görög gazdasági válság még el is mélyítette bizalmatlanságunkat. A német gazdaság sikereire, a Németország és Franciaország alkotta tengelyre helyezett hangsúly minthogy, ha elvonta volna a figyelmünket a többi térségről.
Néhány éve azonban mintha új „kártyaleosztásnak” lennénk a tanúi. Az egyértelmű, hogy ha a német-francia motor akadozik, az egész Európára kihat, méghozzá súlyos gazdasági, és ebből eredendően társadalmi következményekkel. Semmiképp sem hagyhatjuk tehát figyelmen kívül, hogy az erőviszonyok az unión belül átrendeződni látszanak. A politika és a gazdaság pedig egyenes arányban vannak egymással: a politika kiszámíthatatlansága elbizonytalaníthatja a befektetőket. Márpedig Dél-Európa országai az elmúlt években relatíve nagyobb gazdasági és politikai stabilitásról tesz tanúbizonyságot. A szélesebb értelemben vett Mediterráneum, az érintett régió unión kívüli országait is beleértve, több figyelmet érdemel és a közeljövőben minden bizonnyal jelentősen több teret is kap majd mind az elemzésekben, mind pedig a konkrét gazdasági és stratégiai kapcsolatokban.
