Az igazi mélyütést még a kilenvenes évek elején kapta az állami nyugdíjrendszer
Gál Róbert Iván, a Tárki vezető kutatója csütörtökön, a Stabilitás Pénztárszövetség megbízásából készült tanulmányt ismertetve elmondta: 1992 és 1997 között a mindenkori GDP 60 százalékának megfelelő - mai áron mintegy 10 ezer milliárd forint - értékű veszteség keletkezett a járulékvagyonban, amely 52 ezer milliárdról 42 ezer milliárd forintra csökkent.
A magyar felosztó-kirovó pillér már 1992-es önállósulásakor komoly hiánnyal küszködött, amit a járulékvagyon gyors csökkenése tovább fokozott. A járulékfedezet 1992-ben 30 százalékkal maradt el a hosszú távú nyugdíjkötelezettségek jelenértékétől, és a helyzet a nyugdíjreformig csak tovább romlott. Az esés különösen erőteljes volt 1994-1995-ben, amikor a Bokros csomag jelentősen csökkentette a bérek, s így a járulékok súlyát a GDP-n belül.
A nettó nyugdíjkötelezettség - elsősorban az 1997-es nyugdíjreform és a későbbi politikai beavatkozások miatt - erőteljesebben ingadozott, mint a járulékvagyon. Mivel a rendszerből hiányoztak az automatikus alkalmazkodás algoritmusai, csak külső kényszerek hatására, válságok árán, drasztikus lépésekkel lehetett korrigálni.
Ilyen korrekció volt például az 1997-es nyugdíjreform (a nők nyugdíj korhatára 7 évvel, 62 évre emelkedett, a teljes bérindexről fél bérindexre álltak át), amely az akkori GDP 1,8-szeresének megfelelő összeggel, mai értéken több mint 40 ezer milliárd forinttal csökkentette a nettó nyugdíjkötelezettségeket. Brutális korrekció volt, a biztosítottak nyugdíjvárományának 60 százaléka eltűnt - mondta a kutató.
Hasonlóképpen drasztikus korrekció volt a 2009-es csomag, amelyben visszavonták a 13. havi ellátást, felemelték a korhatárt, és leszorították a már megállapított járadékok éves indexét - folytatta. A 2009-es kiigazítás a kutató szerint a Ratkó-nemzedéket célozta, amelynek ilyen mértékű megterhelésére nem lett volna szükség, ha a rendszernek lenne tőketartaléka.
A tanulmány szerint, ha 1992-ben egy egyszeri korrekcióval egyensúlyba hozták volna a rendszert, onnantól pedig a jogosultságok mindig a járulékvagyon éves növekményével növekedtek volna, akkor 1991 és 2008 között a rendszer 2,4 százalékos reálhozamot produkált volna a teljes időszakra összesen. Ha a kezdő korrekcióra nem került volna sor, a kumulált hozam már 2003-ban pozitívvá vált volna, és 2008-ra már közel lett volna a 40 százalékhoz.
Ebben az esetben a rendszer a kiinduló hiányt folyamatosan tolta volna maga előtt, nem számolta volna fel, de nem is tett volna hozzá. Ám 1992-ben nem volt korrekció, és utána a várományok és járadékok nem a járulékvagyon indexével nőttek, valamint a nyugdíjvagyonnak voltak független mozgásai is.
A nyugdíjformula változása, a korhatár felemelése, az árindex felváltása svájci indexszel, majd a 13. havi juttatás bevezetése mind olyan korrekciók voltak, amelyek a járulékvagyon alakulásától függetlenül befolyásolták a nyugdíjvagyont. Banyár József, a Nyugdíj- és Időskori Kerekasztal (Nyika) szakértője a tájékoztatón úgy vélekedett: a felosztó-kirovó rendszer tulajdonképpen egy pilótajáték.
Nem azok kapják meg a járulékokat, akik befizetik, és nem is teszik nekik félre; csak azért tud ilyen sokáig működni, mert kötelező - mondta. A szakértő szerint a felosztó-kirovó rendszert szanálni kell, fokozatosan feltőkésíteni, s hosszabb távon a megreformált magánnyugdíj-pénztári rendszerbe kell átirányítani a forrásokat, s azt tenni a fő nyugdíjrendszerré.
Ha nem vetünk számot azzal, hogy milyen a felosztó-kirovó rendszer kapacitása, akkor brutális válságokon keresztül, szükségszerű korrekciók következnek. Ez eddig működött, de nem biztos, hogy ezután is így lesz - figyelmeztetett. A szakértő elmondta: a jövő héten mutatják be a Nyika jelentését, aminek egyik megállapítása, hogy mindenképpen szükség van a járulékok, kötelezettségek egyéni nyilvántartására, ez mindenféle továbblépésnek az alapja. Mészáros József egyetemi tanár hozzátette: a rendszert egyensúlyi pályán kellene tartani, önszabályozó mechanizmust kellene beépíteni.
