Görög válság, avagy áldás álruhában?

Pedig már minden olyan rendezettnek tűnt. Az EU átaludta ugyan a nyári szünetet, miközben a görög gúnya tovább hasadt, de október végére összeszedte magát a közösség. Többlépcsős tervet állított össze a piacról rég finanszírozhatatlan görög állama újabb, még kedvezményesebb pénzelésére, sőt, most már a következmények kezelésére is: a görög adósság felét elengedő bankok tőkefeltöltésére, és még az ezzel járó, további fertőzésveszély elkerülésére is azáltal, hogy távolabbi vidékekről - Kínából, Brazíliából - ideédesgetett tőkével erősítenék föl az euróövezeti mentőalapot (EFSF).

És akkor a görög kormányfő október utolsó napján váratlanul bejelenti: vissza az egész, előbb népszavazás lesz, hogy a görögök vállalják-e a támogatás megkövetelt árát: a költségvetési takarékosságot, a nadrágszíj meghúzását, végeredményben életkörülményeik látványos rontását. Most tehát lehet, hogy népszavazás lesz - amelyet a görög kormány bizonyára megnyer, ha az EU-ban maradás lesz a tét -, vagy a kormány megbukik, vagy összpárti kormány alakul: így elkerülhető a népszavazás, viszont nem zárhatók ki előrehozott választások.

Bármi lesz, arra azonban egy ideig várni kell, és ez sok kárt okozhat mindenkinek a nagy bizonytalanság miatt, főleg, ami a bankmentés jövőjét illeti. Ám az is lehet, hogy ez a kényszerszünet alkalmat ad megállni, és elgondolkodni. Azon, hogy egyáltalán: mi a görög és a többi mentőakció, az összes - nagy nehezen kieszelt és roppant bonyolult - pénzügyi védősánc valódi célja? Mi értelme az egésznek? Hovatovább megkerülhetetlen a kérdés: vissza lehet-e állítani azt a gazdasági rendet, amely az utóbbi húsz évben kialakult, és amelyet tulajdon szülötte, a 2008-ban kezdődött hitel- és pénzügyi válság csődbe vitt?

Az új rendszer csírái az 1980-as években jelentek meg Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban, amikor Margaret Thatcher kormányfő és Ronald Reagan elnök hadat üzent a progresszív adózásnak, a szociális ellátásnak és a szakszervezeteknek. Ezek az eszmék persze csak az európai rendszerváltás után hódíthatták meg a világot, de akkor már szinte kardcsapás nélkül.

Olyan sikerrel, hogy a jólét megítélése ma már alig különbözik a dohányzásétól: egészségtelen, mert impotenciát - "versenyképtelenséget" - és korai halált okoz, lásd Görögország példáját. Pedig egykor a Kelet-Európában irigyelt nyugati "jóléti államok" és "fogyasztói társadalmak" éppen abból teremtettek jólétet, amit ma minden gazdasági alaptankönyv a versenyképtelenség elrettentő receptjének tart: a bérek rendszeres, inflációt meghaladó emeléséből - a reálbér emelkedéséből -, az adókból és a szociális hálóból.

Hogyan lett a jólét versenyképtelen? Minden bizonnyal úgy, hogy a tőke oda megy, ahol megtérül. A fejlett országokban azonban a hazai piacok fokozatosan bedugultak: majdnem mindenkinek megvolt már majdnem mindene. A telítettséget átmenetileg elleplezte az 1990-es években kezdődött és a 2000-es évek elejéig tartott technológiai forradalom. A számítógép, az internet és a mobiltelefon képében még utoljára sikerült a piacra zúdítani olyan árukat, amelyek addig nem hiányoztak senkinek.

Ám a plazmatévék nehézkes értékesítése már a válság előtt jelezte, hogy ennek is megvan a határa: az emberek nem hajlandók minden mennyiségben megvenni mindent, amire semmi szükségük. A problémára alapjában kétféle válasz született. Az egyiknek a mintapéldája az amerikai gazdaság, ahol a telített hazai piac mind kevesebb profittal kecsegtető ellátását a tőke gyakorlatilag átengedte az olcsó külföldi áruknak, vagyis az importnak, maga pedig átnyergelt a pénzügyi szolgáltatásokra.

Így az Egyesült Államok a világ legnagyobb hitelezőjéből a világ legnagyobb adósává változott előbb a kereskedelmi és fizetési mérleg szintjén, majd az államháztartás szintjén is, ennek összes következményével együtt. A másik mintapélda a német gazdaság, ahol a válság előtti évtizedben a tőke szintén lemondott a hazai piacról, és az exportra fogadott. Ehhez versenyképesség kellett.

Az egyenes adók felső kulcsait csökkentették - pótlásul az áfát emelték -, a szociális ellátórendszert megszigorították, a foglalkoztatási szabályokat fellazították, a reálbér pedig megindult lefelé a lejtőn. A GDP több mint felét adó lakossági fogyasztás mindezek miatt krónikusan stagnál vagy tíz éve, de annál inkább exportál a német tőke, és annál versenyképesebben. Amivel lehet, azzal meg kitelepül Oroszországba és Ázsiába. Meghódít most már Amerikán kívül olyan piacokat is - mindenekelőtt Ázsiában -, ahol épp csak kezd bővülni a hazai piac, azaz megkísérli világszinten megismételni azt, ami otthon már nem megy: megtérülni a fogyasztásból.

Cserébe a német lakosság is - csakúgy, mint az amerikai - vásárolhatja az olcsó távol-keleti árut német és amerikai márkanevek alatt. Az elmaradt lakossági jövedelmeket volt hivatva pótolni a hitel, a hanyag Amerikában jobban, a takarékosabb Európában kevésbé, mindaddig, amíg a túlhitelezés durrdefektet nem okozott. Ezt a rendet próbálja összefoltozni egyebek közt a görög mentőprogram és a rá épülő hitelpiramis, mármint ahogyan ez a program most fest.

Csakhogy úgy tűnik: a mellényt mindenképp újra kellene gombolni. Ugyanis, ha a görög mentőprogram és a hozzá kapcsolódó bankmentés és mentőalap-növelés sikerül, akkor pontosan azért nem marad hitel az európai gazdaságban a kilábaláshoz - az eddigi rend folytatásához -, ha meg nem sikerül, akkor meg azért. Még meglehet: a görögök okozta gondolkodási szünet áldás lesz álruhában. (MTI)