Vége a világnak! - de miért is?
- Vége a világnak, mert a gazdasági válság felborította az utóbbi húsz évben kialakult egypólusú rendet, amelynek tájékozódási pontja az Egyesült Államok, illetve legföljebb a köréje csoportosult másik hat fejlett ország (G7). Az utóbbi két év a G7 hanyatlása és a perifériák, Kína, India, Oroszország, Brazília, Szaúd-Arábia, Törökország és mások relatív gazdasági és politikai előretörése jegyében telt: a világgazdaság "biztonsági tanácsa" már nem a G7, hanem a G20.
- Vége a világnak, mert a válságban halálos sebet kapott a kapitalizmus liberális iránya, lényegében a szabadpiac, amely képtelen volt megelőzni a maga okozta bajt. A megmentés módszere az eddigi jelek szerint mindenütt az, hogy az állam ösztönzéssel és eladósodással beavatkozik a gazdaságba. Ebből hosszabb távú fordulatra lehet következtetni: eszerint a jövő irányzata az államkapitalizmus lenne, annak össze káros következményével együtt a politikai demokráciára nézvést. Ugyanis ebben a versenyben nyilván azok az országok kerülnek előnybe, ahol sok évtizedes és nagy az állami tapasztalat a beavatkozásban és a közvetlen gazdasági részvételben - ilyen ismét csak Kína, India, Oroszország és néhány latin-amerikai ország -, és nem azok az országok - a liberális kapitalizmus eddigi, nyugati erőközpontjai -, ahol a tapasztalat kevés és a lakosság nem szokta meg, illetve nem áhítja az állami gyámkodást.
- Vége a világnak, mert a G20-tól várt szép új rend nem is jött létre. A farkas már nem hál a báránnyal, mint a tavalyi tűzoltás és árvízi mentés legnehezebb napjaiban, amikor úgy tűnt, hogy ritka együttműködés lehetséges a legkülönfélébb érdekek között a közös játéktér, a nemzetközi pénzügyi rendszer alapjainak megmentése érdekében. A G20-as csoport idei csúcsértekezleteiről megjelent közlemények mind hosszabbak és mind üresebbek. Közben a G20-ak között felütötte a fejét a protekcionizmus réme - ha akár csak annyiban is, hogy a nagy felfordulásban nyoma veszett a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) aktuális tárgyalási fordulójának (dohai forduló) -, és idén ősszel sokan már kibontakozó valutaháborúra figyelmeztettek: egyesek exportelőnyök érdekében mesterségesen alacsonyan tartják valutájuk árfolyamát. Az egykori periféria részéről erre Brazília panaszkodott először az ősszel, de Kína címére ugyanez a kifogás régóta hallható főleg az Egyesült Államokból és kisebb hangerővel Európából is.
Vagy mégsem?
- Ámde nincs vége a világnak, mert a helyzet az utóbbi húsz évben megváltozott a megelőző sokezer évhez képest. A kemény érdekellentétek nem szűntek ugyan meg, azonban a sokat kárhoztatott globalizáció miatt ma már egyetlen ország vagy országcsoport sem olyan erős, független, illetve önellátó, hogy érdekeit alapvetően mások rovására próbálhassa érvényesíteni tulajdon sérelme nélkül. Csak egyetlen szemléletes példa: kereskedelmi többletéből gyarapodván, a "kommunista" Kínáé a világ legnagyobb devizatartaléka: szeptember végén 2648 milliárd dollár volt az Új Kína hírügynökség által közölt adat szerint, mintegy 15 százalékkal több az egy évvel korábbinál.
Ebből - az amerikai pénzügyminisztérium július végi adata szerint - 846,7 milliárd dollár volt amerikai kincstárjegyekben, ez a kint lévő, 4066 milliárd dolláros amerikai kincstárjegyállomány 20,8 százaléka volt. További 3,2 százalék külön hongkongi befektetők kezén volt. A "szabad világ" bajnoka, az Egyesült Államok kincstárjegyeinek további 20,2 százaléka, 821 milliárd dollár japán hitelezők kezében volt július végén, 9,2 százaléka Nagy-Britanniában talált gazdára, 5,5 százaléka az arab, afrikai és latin-amerikai olajexportőr országoké, 4 százaléka Brazíliáé, 3,2 százaléka Oroszországé volt. Mindent egybevetve, az amerikai kincstárjegyeknek nem egészen 27 százalékát birtokolják hazai amerikai tulajdonosok. A nyugalom, a béke és az érdekegyeztetés tehát mindenki számára nagyobb érdekké vált, mint egymás letiprása. E körben fog megoldódni tehát az az érdekellentét, hogy Kína túl sokat és túl olcsón exportál, amiből telik neki amerikai kincstárjegyek vásárlására.
- És nincs vége a világnak, mert eközben a liberális központokba valamelyest visszatér ugyan a szigorúbb szabályozás, az állami ellenőrzés, átmenetileg a beavatkozás, ellenben a diktatórikus központokban ez csökken, és fokozatosan terjed a piacgazdasági rend. A mai kínai vagy dél-koreai gazdaságmenedzselés nemigen hasonlít a húsz-harminc évvel ezelőttire, Oroszországról már nem is szólva. Az amerikai kormány a részleges és lassacskán kifutó bankállamosítási programjával egyáltalán nem közeledett annyit a gazdaság sokak által rettegett "szovjetizálásához", mint amennyit az orosz államkapitalizmus húsz év alatt távolodott a szovjet rendszertől a szabad piacgazdaság felé haladtában, az összes informális parancsuralmi vonása dacára.
És a maga módján mindkettő sikeres korrekció a korábbi állapotokhoz képest. A globalizáció ebben is menthetetlenül hozott és hoz kiegyenlítődést, amit a gazdasági világválság alapjában nem befolyásolt, csak felgyorsított. A sokféle forgatókönyv közül ki-ki választhat vérmérséklete szerint. Érdemes azonban felidézni egy régi, mára elfeledett forgatókönyvet is: az 1950-es, 1960-as években lezajlott német gazdasági csoda atyjának tartott Ludwig Erhard szerint "minden gazdasági tevékenység célja kielégíteni a fogyasztó szükségleteit, és ekképp hozzájárulni a közösség jólétéhez". (Die Neue Zeitung, 1947. június 23.) Ez manapság, sajnos, nem is olyan kézenfekvő, mint első pillantásra látszik, de vajon kitalált-e bárki ennél okosabbat a válság nyomán?
