A cigány nemzetiségű lakosság száma Magyarországon

A legteljesebb adatgyűjtéseket a népszámlálások végzik, de ezek a módszertani sajátosságuk miatt – önbevallás alapján állapítják meg az etnikai hovatartozást – nem alkalmasak a roma népesség tényleges lélekszámának felmérésére.

Sokkal pontosabb és jóval nagyobb arányú roma népességet mérnek fel azok a kutatások, amelyek a külső környezet megítélése szerinti roma népességet vizsgálják. Ugyanakkor ennek a külső környezetnek a pontos meghatározása már módszertani viták tárgya, illetve ilyen jellegű vizsgálatok csak különböző mintavételeken alapuló kutatások során lehetségesek.

A következőkben a legjelentősebb nem népszámlálási, tehát nem az önkéntes bevallás módszerén alapuló adatfelvételekre térünk ki.

Már a XVIII. században érdekelte a központi hatalmat a magyarországi romák lélekszáma és társadalmi helyzete. Mária Terézia és II. József uralkodásuk alatt nemcsak rendeletek útján kívánták rendezni a romák helyzetét, hanem ún. „cigányösszeírások” révén a rendeletek hatásáról is igyekeztek minél pontosabb adatokat gyűjteni (Nagy [1998]).

A XIX. század folyamán már csak szórványosan fordultak elő cigányösszeírások. Viszont 1893-ban a statisztikai hivatal folytatott le egy, az egész ország területére vonatkozó központi cigányösszeírást. Ennek eredményei jelentősen eltértek a népszámlálásokétól, hiszen míg a népszámlálások akkoriban csak az anyanyelvet kérdezték önbevallás alapján, addig a cigányösszeírás a helyi közigazgatás alapján cigánynak tartott személyek összeírását jelentette.

Az összeírásban való részvételt Budapest és néhány nagyobb város – például Pécs, Szabadka – megtagadta, azonban így is 274 940 főt írtak össze, akik közül 104 750 főt tettek ki a magyar, 82 405 főt a cigány, 67 046 főt a román és további 20 739 főt a más (német, szlovák, szerb, ruszin, horvát, egyéb) anyanyelvűek (OMKSH [1895]).

Mindez jól mutatja azt, hogy a magyarországi romák nyelvi asszimilációja már a XIX. század végén jelentős mértékben megtörtént, továbbá azt is, hogy a romák esetében az anyanyelvi besorolás mennyire elfedte a nemzetiségi hovatartozást.

A dualista korszak népszámlálásai a cigány nyelveket csak az egyéb kategóriában kezelték, ez tovább rontotta az adatok minőségét. (Váradi [2009]).

Napjaink friss adatai

A XX. században Kemény István nevéhez kötődnek a legnagyobb volumenű, külső kategorizációt alkalmazó szakértői vizsgálatok. Ezek 1971-ben 320 ezer, 1993-ban 468 ezer, 2003-ban pedig 570 ezer főre becsülték a magyarországi romák lélekszámát (Kemény–Janky–Lengyel [2004]).

Ezen vizsgálatok mellett a Cigány Koordinációs Bizottság 1984 és 1987 között végzett egy hasonló módszertant alkalmazó adatfelvételt, amely 380 ezerre becsülte a romák lélekszámát.

Bár a népszámlálások 1990 óta nem pusztán a nemzetiségi vagy anyanyelvi válaszok alapján próbálják meghatározni a roma népességet, a nem önbevalláson alapuló kutatások továbbra is a háromszorosára becsülik a romák lélekszámát a népszámlálásihoz képest (Tátrai et al. [2017]).

És a legfrissebb szakértői becslés a romák számáról...

A legújabb külső kategorizáción alapuló szakértői becslést alkalmazó kutatás a Debreceni Egyetem vezetésével zajlott 2010 és 2013 között, amely alapján 876 ezer roma élt Magyarországon (Pénzes–Tátrai–Pásztor [2018]).

A romák esetében a népszámlálások önbevalláson alapuló és a külső kategorizációt alkalmazó szakértői vizsgálatok egyaránt korlátokba ütköznek. Míg az előbbiek szélesebb körű információkkal és teljesnek mondható összeírással szolgálnak, de a válaszadók rejtőzködése miatt alulszámlálják a roma népességet, addig az utóbbiak pontosabb becslést adnak, de kevésbé részletgazdag adatokkal szolgálnak, módszertanuk pedig nagyobb esetlegességet von maga után. A romák társadalmi helyzetének vizsgálatához mindkét adatforrást érdemes figyelembe venni.

Forrás: Statisztikai Szemle c. folyóirat 98. évfolyam 6. számában megjelent, Lajtai Mátyás által írt, ’Nemzetiségi viszonyok és a statisztikai adatgyűjtés Magyarországon’ című tanulmány, mely terjes terjedelmében IDE kattintva olvasható.