Az egyetemek fenntartóváltása csupán a kezdet
A felsőoktatás átalakítása az új kormány egyik kiemelt vállalása, amelynek része az alapítványi, ún. KEKVA-modell megszüntetése, valamint az uniós forrásokhoz való hozzáférés és az Erasmus-programhoz való visszatérés biztosítása. Ugyanakkor a felsőoktatás jövőjéről szóló vita ma elsősorban az intézmények fenntartói struktúrájára koncentrál, miközben a valódi kérdés az, hogy a magyar egyetemek képesek lesznek-e alkalmazkodni a demográfiai, gazdasági és munkaerőpiaci kihívásokhoz. A BDO Corporate Finance szakértői hangsúlyozzák: Magyarország hosszú távú versenyképessége azon múlik, hogy képes-e magasabb hozzáadott értékű, tudásalapú gazdaságot építeni, amiben a megfelelő humántőkét biztosító felsőoktatás stratégiai szerepet tölt be.
Társadalmi háttér: alacsony iskolázottság és csökkenő születésszám
A magyar felsőoktatatást két társadalmi trend is kihívások elé állítja: az iskolázottság és a demográfia. Az Eurostat szerint a 25-34 éves korosztályban a diplomások aránya Magyarországon még mindig csak 32,6 százalék, míg az Európai Unió átlaga 45 százalék körül mozgott 2025-ben. Márpedig a magyar gazdaság feljebb lépése a globális értékláncokban elképzelhetetlen a felsőoktatás megerősítése nélkül. A probléma csupán az, hogy a felsőoktatás működését egyre erősebben befolyásolja a kedvezőtlen demográfiai helyzet. A születések száma 2024-ben történelmi mélypontra süllyedt, ami néhány évtizedes késéssel közvetlenül megjelenik a felsőoktatásba jelentkezők számában is: már most látható, hogy a 2030-as évek végétől szűkülni fog az egyetemek potenciális hallgatói bázisa. A KSH szerint miközben 2011-ben még több mint 100 ezer fiatal jelentkezett felsőoktatási intézménybe, 2025-re ez a szám 84 ezer körülire csökkent.
„A magyar felsőoktatás előtt álló legfontosabb felismerés, hogy a rendszer már nem növekedési, hanem alkalmazkodási pályán mozog. A jövő kérdése nem az, hogyan bővítsük a kapacitásokat, hanem az, hogyan használjuk fel hatékonyabban a már rendelkezésre álló erőforrásokat” – emeli ki Siti Johanna, a BDO Corporate Finance stratégiai tanácsadás üzletágvezetője.
Nemzetközi példák: differenciált egyetemtípusok
A nemzetközi példák azt mutatják, hogy a sikeres felsőoktatási rendszerek nem egységes struktúrában működnek, hanem tudatosan kialakított, egyedi fókusszal rendelkező intézmények hálózataként – ezzel egyértelműbbé téve az egyetemek közötti munkamegosztást és a teljesítményelvárásokat is. A kutatóegyetemek a tudományos kiválóságra és a nemzetközi versenyképességre koncentrálnak, a regionális tudásközpontok a helyi munkaerőpiac és a társadalmi mobilitás támogatását szolgálják, míg az alkalmazott tudományokra épülő intézmények elsősorban az ipari és vállalati igények kiszolgálására koncentrálnak, gyakorlatorientált képzésekkel.
Az egyetemi finanszírozás kialakításakor érdemes szakítani a hallgatói létszámra épülő modellel, és három, egymást kiegészítő pillérre építeni. Az első pillér az alapfinanszírozás, amely az intézmény fix költségeinek fedezetét biztosítja. A második pillér a volumenalapú finanszírozás, ami a hallgatói létszámhoz kötött forrásallokáción keresztül valósul meg, mint keresletérzékeny komponens. A harmadik pillér a teljesítményalapú finanszírozás, ami az intézmény által létrehozott output minőségét ösztönzi. Természetesen ezen pillérek az egyes egyetemtípusok profilja tükrében más és más arányban alkalmazandók
Gazdálkodási autonómia és eltérő üzleti modellek
A felsőoktatási intézmények működése három alapvető bevételi forrásra épül: állami finanszírozásra, hallgatói befizetésekre és egyéb – kutatási, pályázati vagy vállalati – bevételekre. A gazdálkodási autonómia éppen annak a lehetőségnek a biztosítása, hogy az egyes egyetemek diverzifikálni tudják bevételi csatornáikat, és érdekeltek legyen az üzleti modelljük optimalizálásában.
Az egyes egyetemtípusok nem csupán eltérő finanszírozási mix-szel, de különböző értékajánlattal és gazdasági sajátosággal rendelkeznek. A kutatóegyetemek teljesítménye például abban mérhető, hogy képes-e a nemzetközi tudományos piacról forrásokat (pl. kutatói pályázatok) bevonni. Ezzel szemben a regionális tudásközpontok a régiójuk hallgatóiért, valamint a helyi gazdaság és intézményrendszer bizalmáért versenyeznek, ami az állami források dominanciáját kívánja meg, hiszen a térségi munkaerő-megtartás társadalompolitikai cél. Az alkalmazott tudományokra épülő intézmények versenyelőnye pedig a vállalati együttműködésekben és projektekben rejlik, ezért a vállalati bevételek meghatározó részt kell, hogy képviseljenek a működésben.
„A mostani átalakulás lehetőséget kínál arra, hogy a felsőoktatásról szóló vita túllépjen a fenntartói struktúra kérdésén és egy hosszabb távú, gazdasági szempontból is fenntartható működési logikára fókuszáljon. A jövőbeli siker kulcsa az lehet, hogy az intézmények társadalmi és gazdasági szerepe, a finanszírozási ösztönzők és a működési modellek összhangba kerülnek egymással – enélkül a rendszer nem tud hatékonyan alkalmazkodni a demográfiai és gazdasági kihívásokhoz sem” – teszi hozzá Siti Johanna.
