Csak buborék lenne a jegybankok aranya?
Amerikában a republikánusok egyik ez évi elnökjelöltje, az aranystandard lelkes híve, Ron Paul texasi képviselő, már 2009-ben elkezdte firtatni az USA aranytartalékának meglétét. Ebből a célból Federal Reserve Transparency Act of 2009 néven törvényjavaslatot nyújtott be a kongresszushoz, ami egyebek mellett kötelezte volna a kincstárat egy független auditra az USA központi banki rendszere, a Fed tulajdonában lévő arany mennyiségére vonatkozóan is. A törvényt a képviselők 2010 májusában elutasították, pedig ilyen számbavételre utoljára 1954-ben került sor. Az amerikai aranykészletekkel kapcsolatos spekulációk azóta is egy örökzöld téma az Egyesült Államokban.
Németországban különösen idén tavasszal került az érdeklődés középpontjába a Bundesbank aranykészlete, amikor valóságos népi kezdeményezés indult, a német aranytartalék hazahozatalára. Hasonló akcióba kezdett egyébként már tavaly szeptemberben több svájci parlamenti képviselő is. Mostanra a német szervezők hírverése beérett, és a német központi bank meghajlott a követelések előtt, főleg miután a német számvevőszék is felkarolta a civilek kezdeményezését. Kezdetben évi 50 tonna aranyat terveznek hazaszállítani New Yorkból három éven keresztül. Ez a csekély mennyiség egyelőre nem több szimbolikus lépésnél, de a homály eloszlatására a bank közleményt is adott ki a 3.496 tonnás aranykészlettel kapcsolatban.
A nemzeti banki aranytartalékok szerepe mostanság felértékelődőben van a papírpénzekbe fektetett bizalom világméretű megrendülésének idején. Éppen ezért sokak számára frusztráló, hogy a nemzeti pénzintézetek biztonsági okokra hivatkozva igyekeznek mélyen hallgatni erről a témáról, és nem járulnak hozzá az aranykészletek pontos és független auditorok általi számbavételéhez. Még a Magyar Nemzeti Bank viszonylag kisebb értékű 3,1 tonnás (kb. 37 milliárd forint) aranykészletével kapcsolatban is csak ködös tájékoztatást kapni az intézmény sajtóosztályától. Ez a ködösítés ideális táptalaj a spekulációk számára. Egyes szakírók például úgy gondolják, a titkolózás valódi oka nem is a biztonság, hanem egyszerűen az, hogy az arany kínos módon hiányzik, és már rég nincs ott, ahol lennie kéne.
A köddé vált nemzeti banki aranytartalékok legendája egy széles körben elterjedt mítosz az internet világában. Ezek többsége egyetlen hivatalosan soha meg nem erősített hírre vezethető vissza, mely szerint 2009-ben egy 70 tonna körüli aranyszállítmány érkezett az amerikai Fort Knoxból Kínába, amelyről aztán állítólag kiderült, hogy a rudak belsejében arany helyett volfrám volt, és csak a külső réteg készült aranyból.
A városi legendák körébe tartozó összeesküvés-elméleteknél már elgondolkodtatóbb okfejtéssel jelentkezik a sikeres nyersanyagpiaci befektetéseiről ismert Eric Sprott, a Sprott Inc. fedezi alap vezetője egy nemrégiben megjelent tanulmányban. Ennek lényege, hogy a nyugati világ jegybankjai jóval kevesebb aranyat birtokolnak ténylegesen, mint amennyiről mérlegeikben számot adnak. Sprott számítása szerint az ezredforduló óta 2.268 tonnával növekedett az éves fizikai aranykereslet. Ezt a keresleti növekedést közel sem képes kielégíteni a kitermelésből és törtarany újrahasznosításból származó kínálat. Ezért a szerző szerint ebből az következik, hogy a világpiacra került arany többi része jobb magyarázat híján csak a nagy nyugati jegybankok trezorjaiból kerülhetett ki.
Eric Sprott következtetései arra utalnak, hogy az Arany Világtanács adatai és egyéb statisztikai adatgyűjtések hiányosak, elnagyolt becslésekre alapszanak és csak részben fedik a valóságot. A fizikai kereslet és kínálat között nyilvánvalóan tátongó űrt egyedül a nyugati jegybankok tartalékából származó arany tudja szerinte kitölteni, és pedig oly módon, hogy az közvetlenül senki számára nem nyomon követhető. A titok nyitja például az Európai Központi Bank statisztikai adatszolgáltatási követelményei (kiemelés a 15. oldalon) című kiadványban is megtalálható. Ez alapján „a monetáris arany állományoknak változatlannak kell maradniuk minden fordított aranytranzakció (arany swapügyletek, repók, hitelek és betétek) esetében.” Más szóval egy nemzeti bank akkor is változatlanul szerepeltetheti az aranyat mérlegében, ha azt például már az utolsó grammig kikölcsönözte esetleg valaki másnak.
Hogy ez turpisság-e vagy sem, az nézőpont kérdése. A jegybankok szemszögéből nem feltétlenül az, hiszen a hasztalan porosodásra ítélt „barbár ereklye” kamathozam fejében történő kikölcsönzésén önmagában még nincs mit ellenezni. Amíg a kölcsönvevő fizeti is a megállapodott kamatokat, addig ok sem kéne, hogy legyen aggodalomra. Problémává a dolog csak akkor növi ki magát, amikor netán szükség lenne arra az aranyra a pénzrendszer fedezetét megerősítendő, a pénzzel szembeni megroggyant bizalom helyreállítására, de a kölcsönvevő azt nem tudja visszaadni, mert esetleg már maga is rég túladott rajta. Eric Sprott ugyanis azt feltételezi, hogy éppen ez következett be. Szerinte a londoni fizikai aranypiacon árjegyző szerepet betöltő bankok (Bullion bank) a kölcsönvett aranyat a hatalmas kereslet kielégítésére például Kínába vagy Indiába adták el ékszer vagy befektetési arany formájában az elmúlt évek folyamán. Ha valamikor vissza kéne vásárolniuk ezt az óriási nemesfém-mennyiséget a világpiacon, mert egy kölcsönadó nemzeti bank egyszer csak visszakövetelné azt, akkor arra az aranyár Sprott szerint jól beláthatóan robbanásszerű emelkedéssel reagálna.
