Egy évvel a Lehman Brothers csődje után...

A világ meghatározó jegybankjai az idővel versenyt futva és már-már egymásra „licitálva” vágták a porba a kamatokat. A lejtőre került alapkamatokkal együtt a pénzpiaci instrumentumokhoz kötött több százbillió dollárnyi pénzügyi konstrukciónak, illetve hitelnek kellett volna átárazódni: elméletileg egyre alacsonyabb kamatok mellett kellett volna a vállalatok és a fogyasztók forráshoz jutniuk. A gyakorlatban azonban továbbra is azzal kellett szembesülniük a jegybankároknak, hogy a pénzügyi közvetítő rendszer még mindig diszfunkcionálisan működött.

Novemberben a bankközi piacokon azonban már enyhült a feszültség, a bizalmatlanságot, illetve partnerkockázatot mutató indikátorok egy nyugodtabb piacról árulkodtak, mint október során. Komoly fegyvertény volt, hogy a rendszer nem omlott össze és a pánikhangulat alábbhagyott. A „normális” viszonyokhoz képest a pénzpiacokon azonban továbbra is „készenléti állapot” volt. Egy hatalmas sóhajtást engedhettünk meg csupán magunknak, de örömujjongásra semmi okunk nem volt még. A krízis első heves felvonás után a piaci szereplők figyelme a háttérben húzódó tovább romló makrogazdasági folyamatokra kezdett összpontosulni. A makrogazdasági környezet hirtelen, de annál drasztikusabban vált borússá a Lehman-eseményt követő hónapokban. A fejlett világ országaiban a gazdasági aktivitás szinte az egyik hónapról a másikra fékeződött le, ahogy a recesszió szimptómái látványosan felerősödtek.

Hazai Események

Az egyébként is rossz magyar makrogazdasági fundamentumok 2008 végétől már drasztikusan romlani kezdtek és a külső egyensúlyi helyzet stabilizálása érdekében már IMF hitelfelvételhez folyamodott az ország. A hosszú kötvény kibocsátások szinte az egyik hétről a másikra álltak le, az ország teljes piaci finanszírozás helyett, jelentős külső forrásra szorult. Egy hosszú szünet után csak az elmúlt hónapokban - viszonylag alacsony kibocsátott mennyiség mellett, de sikerült újra beindítani a hosszabb szegmensekben is kötvényaukciókat, ahol fokozatosan egyre intenzívebb érdeklődés mutatkozott.

Magyarország azóta túl van egy nagyon sikeresnek mondható euró kötvény kibocsátáson is, újra egyre jelentősebb mértékben képes magát piaci alapon finanszírozni, mondhatni kezd talpra állni, és egyre kevésbé van szüksége az IMF-mankóra támaszkodni. Nem is olyan régen az egyik komoly befektetési banktól még olyan kommentár is napvilágot látott, hogy Magyarország a világon az egyik legerősebb fiskális pozíciót tudhatja majd magáénak a válságból való kilábalás után. Hosszú út vezetett azonban idáig és még mindig korai lenne azt mondani, hogy teljesen stabilizálódott a helyzet. De kétség kívül hazánk megítélése sokat javult tavaly szeptember-október óta, amikor még Izland után második áldozatként emlegető sajtónyilatkozatok jelentősen rombolták a befektetők hazánkba vetett bizalmát, ugyanakkor az egyensúlyi és eladósodottsági mutatóink közel sem festettek olyan rossz képet, mint amelyek a szigetországot jellemezték.

Annak ellenére, hogy nem is volt igazán indokolt a párhuzam és a futótűzként terjedő hírverés, rendkívül fontos, hogy a külföldiek egy potenciális újabb válsággócként néztek akkor az országra, ami az összes hazai pénzügyi instrumentum árazásán gyorsan tükröződött is. Már szeptember-október folyamán a nemzetközi befektetők érezhetően átárazták a Magyarországhoz kapcsolódó rizikó faktorokat.

A CDS szpredek által árazott öt éves országkockázat a tavaly szeptember előtti átlagos 50 bázispontról (0,5%-ról) október 24-re 605 pontra (6% fölé) ugrott. Majd március elején közel 640 ponttal, újabb csúcsot ütött meg az öt éves CDS szpread, ahonnan szeptember elejére 250 körüli értékre ereszkedett vissza. Még 2009 elején is, a Bajnai-kabinet színre lépése előtt több külföldi gazdasági lap a 80-as évek Latin-Amerikájához hasonlította Magyarországot; fél évvel a Lehman bedőlése után is változatlanul igen rossz kép élt rólunk a külföldiek szemében.

A Fitch hitelminősítő például már kilátásba helyezte besorolásunk tovább rontását, az ország nem volt olyan messzire attól, hogy bóvli kategóriába sorolják a magyar állampapírokat, ami beláthatatlan következményekkel járt volna. Az év első hónapjaiban a kockázatokat csak tovább fokozták, hogy a hazai makrogazdasági mutatók – csukafejest ugorva a mélybe merülő világgazdaság után – még mindig szinte szabadesésben zuhantak (export, építőipar), a piac hónapról-hónapra a korábbi mínuszokra rálicitálva egyre mélyebb recesszióval számolt.

Az 1-2 százalékos recessziós előrejelzéseket, gyors ütemben a 6-8 százalékos visszaesésről szóló GDP prognózisok váltották fel. Közben a válság előrehaladtával, a befektetők globális szinten elkezdték átárazni a feltörekvő piaci devizákat is, különösképpen a Feltörekvő Európai országok fizetőeszközeit, -- beárazva, hogy a Fejlett Piacokon „hirtelen lefékeződő” gazdasági hatások igen drasztikusan fognak továbbgyűrűzni a Fejlődő Piacokra. Nem beszélve a devizában eladósodott háztarások hirtelen megugró törlesztő részleteiről, a továbbgyűrűzés reálgazdasági hatásai rémisztően negatív számokban kezdett el realitássá válni.

A 2008 februárjában év/év alapon még 8,5 százalékos növekedést elérő ipari termelés idén februárban már közel 29 százalékos esést mutatott, az előző év hasonló időszakához mért ipari kibocsátás még júliusban is 19,4 százalékos csökkenést produkált. A Lehman-eseményt követően, ahogy a forint egyre hektikusabb kilengéseket mutatott az MNB úgy ítélte meg a helyzetet, hogy 300 bázispontos szigorítással, 11,5%-ra kell felsrófolnia az alapkamatot. Alig egy hónappal a 300 bázispontos szigorítást követően azonban már 11%-ra csökkentette az irányadó kamatlábat és eddig soha nem látott mértékben 3 százalékponttal 2%-ra vitte le a kötelező tartalékolási rátát.

A monetáris lazítás tovább folytatódott és az alapkamat január végére 9,5%-ig csökkent, ahonnan 6 hónap kivárás után lehetett csak újra a kamatvágáshoz nyúlni. Magyarország legfontosabb külkereskedelmi partnerének az exporttermékei iránt tapasztalt látványosan visszazuhanó kereslet tavaly ősszel jól mutatta, hogy Németország egyre gyorsabban merül recesszióba. A fejlett európai felvevőpiacaink is gyorsan, egyre mélyebb recesszióba sodródtak, így a válság az exportnak leginkább kitett magyar feldolgozóipart érintette első körben és elsősorban. Október közepétől egyre gyakrabban szerepeltek a híradásokban a nagyobb cégek leépítései.

Magyarországon (leszámítva a KKF-k által elbocsátott tömegeket) a munkanélküliek mintegy több mint fele az export és ipari termelés összezuhanásához kapcsolódó autóipari és elektrotechnikai iparágakból került ki. Ez pedig jól tükrözi, hogy a globális válság milyen gyorsan építi le a kivitelhez kapcsolódó, a növekedés eddig motorjának számító magyar export teljesítményét. A válság előtti időszakban (augusztus-október) hazánkban 7,7 százalék körül alakult a munkanélküliség, ami idén áprilisra már 9,9 százalékra emelkedett. Egyre több bank jelentette be, hogy felfüggeszti vagy korlátozza a deviza alapú hitelezést.

Az MNB novemberi jelzálogpiaci adataiban már igazán érződnek a válság hatásai, ugyanis a teljes jelzáloghitel-piac egy hónap alatt nagyon jelentősen zsugorodni kezdett, a hitelkínálat és a kereslet is hirtelen beszűkült. Egyértelműen pozitívumnak lehetett tekinteni, hogy március-április folyamán már nem folytatódott tovább a féktelen lejtmenet a világban, a stabilizálódás első jelei megfigyelhetővé váltak az USA-ba. A fokozatosan optimistábbá váló globális piaci hangulat ugyan meghatározó szerepet játszott, de a Bajnai-kormány felállása, programjának kihirdetése és az életbe léptetett rendelkezései is érezhetően hozzájárultak, ahhoz, hogy a külföldi befektetők bizalma fokozódjon hazánk iránt és meginduljon a gazdaság fokozatos és törékeny regenerálódása.