Hogyan számolta fel a vagyonügynökség az NDK iparát?

A bonni kormány által 1990-ben létrehozott vagyonügynökségről (Treuhandanstalt) van szó, amelynek feladata a kisebbik német állam tulajdonában lévő vállalatok, gyárak, üzemek átvétele és magántulajdonba adása volt. A film készítőinek mérlege: az eredeti politikai és gazdasági koncepció csúfosan megbukott a kizárólag a profitot szem előtt tartó piaci kapitalizmus brutális valóságán. A bukásnak a Kohl-kormány által 1990. februárjában eldöntött német valutaunió készítette elő a talajt. A keletnémet márka átváltási kurzusának meghatározásával (bérek, fizetések, nyugdíjak 1:1, megtakarítások - egy bizonyos értékhatár fölött - 1:2 arányban alakultak át nyugatnémet márkává) előrevetítette árnyékát az NDK vállalatainak pénzügyi ellehetetlenülése. Edgar Most, az NDK állami bankjának a tv-műsorban megszólaltatott elnökhelyettese és Karl-Otto Pöhl, a Bundesbank akkori elnöke hiába figyelmeztette Helmut Kohlt a várható súlyos következményekre.

Az "egység kancellárjának" fontosabb volt a pillanatnyi siker, a keletnémetek körében élvezett népszerűség, mint a csak hónapokkal később bekövetkező "macskajaj". (Pénzügyi szakértők szerint az átváltási kurzus legföljebb 1:3, de inkább 1:4 arányban felelt volna meg a két márka vásárlóerejének.) 1990. július elsejével, a valutaunió napjával kezdődően a NDK cégeinek nyugatnémet márkában kellett a béreket fizetniük. Termékeik árát is az új, kemény valutában számolták - így viszont azok eladhatatlanok lettek Nyugaton. Egy háztartási gép, amelynek fogyasztói ára korábban 800 NDK-márka volt, és Privileg márkanév alatt 250 nyugatnémet márkáért hozták forgalomba "odaát", a Quelle áruházakban, most egy csapásra 800 nyugatnémet márkába került - ennyiért viszont se keleten, se nyugaton nem kellett senkinek. A valutaunió lett a veszte számos keletnémet terméknek, köztük a Wartburg és Trabant személygépkocsiknak is.

Ki vásárolt volna 20 ezer nyugatnémet márkáért Wartburgot, amikor ennyi pénzért Volkswagent, Toyotát vagy Renault-ot vehetett? Mégis akadtak vállalatok, amelyek talpon tudtak maradni, és lett volna esélyük megkapaszkodni az egységes német piacon. Ilyen volt az érchegységi Scharfensteinben lévő DKK hűtőgépgyár. A vállalat 1991-ben - elsőként a világon! - olyan hűtőközeget alkalmazott hűtőszekrényeiben, amely nem tartalmazott a légkörre káros fluor-klór-szénhidrogéneket. Az új gépek iránt Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is komoly érdeklődés mutatkozott. A nyugatnémet konkurencia azonban akcióba lépett. Több száz nagykereskedőnek, áruházláncnak küldött levélben azt állította, hogy a DKK újdonsága tűzveszélyes.

A megrendelők visszaléptek - a scharfensteini cég csődbe ment. Egy másik vállalatot, amelynek szintén lett volna jövője a közös német piacon, az új tulajdonos tett tönkre. A kazánokat, konvektorokat gyártó berlini WBB könyv szerinti értéke a valutaunió nyomán 400 millió márka volt. A vagyonügynökség azonban pár héttel később csak 160 millióra értékelte, arra hivatkozva, hogy az ingatlan, amelyen a gyár elterül, nem számít. A privatizáció során a teljesen ismeretlen, időnként egy bázeli társasház 3. emeleti lakásában bejegyzett székhelyű svájci Chematec vásárolta meg 2 millió (!) márkáért - tőle pedig egy Michael Rottmann nevű német üzletember. Ő sebtében elbocsátott 1200-at a mintegy 1400 dolgozó közül, felszámolta a termelést, majd eladta a gyár területét 147 millió márkáért. 1996 végén nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki ellene, majd több évi bújkálás után 2000 szeptemberében Angliában fogták el. Egy berlini bíróság 3 év 9 hónapi börtönre ítélte sikkasztás vádjával. 1990 és 1994 között nyolcezer keletnémet vállalat került magánkézbe, többnyire jóval a valós érték alatt.

A többségük rövid időn belül megszűnt, miáltal 2,5 millió keletnémet veszítette el az állását. Detlev Rohwedder, a vagyonügynökség első (1991 húsvét vasárnapján agyonlőtt) elnöke a Treuhandanstalt kezébe került cégek összértékét 600 milliárd nyugatnémet márkára taksálta. Ehhez képest tevékenységének beszüntetésekor, 1994 végén a vagyonkezelő ügynökség mérlege 250 milliárd márkás hiányt mutatott. Ennek kétharmada ma is fennáll. Igazán jól a nyugatnémet bankok jártak az újraegyesüléssel - derült ki a ZDF tv "Beutezug Ost" (Keleti zsákmányszerző hadjárat) című filmjéből. Pár százmillió márkáért megvették az NDK bankjait - és velük együtt azok 52 milliárd márkára rúgó hitelállományát. Utóbbit a mai napig is törlesztik nekik az adósok, elsősorban a keleti önkormányzatok tulajdonában lévő lakásszövetkezetek. A hitelkamat az NDK-ban szokásos 2-3 százalék helyett 10 százalék lett.

A ZDF által bűnügybe illőnek minősített "bankbuli" parlamenti kivizsgálását a Kohl-kormány a 90-es évek közepén megakadályozta. A szövetségi számvevőszéknek az ügyről készült jelentése pedig a mai napig titkosítva van. Rottmann-nal elletétben a Treuhand menedzserei - akikkel kapcsolatban számos esetben merült fel gondatlanság, hozzá nem értés, sőt károkozás gyanúja - életük végéig büntetlenséget élveznek. Az adásban megszólaltatott Theo Waigel, a Kohl-kormány pénzügyminisztere védelmébe vette a vonatkozó rendeletet, amely szerint a tárca fölmentette őket a súlyos gondatlanságért viselt felelősség alól. Waigel azzal indokolta a Rohwedder kérésére aláírt ukázt, hogy "máskülönben nem kaptunk volna jól képzett szakembereket ilyen nagy kockázatokat rejtő és rövid határidejű döntéseket igénylő üzletekhez". (MTI)