Sorra dőlnek be az élelmiszeripari cégek
„Jelentős forgóeszköz hiány, magas alapanyag árak, gyakori késedelmes fizetés, széles körben elterjedt szállítói hitelezés, komoly szezonalitás” – sorolja Kárpáti Gábor, a Coface Hungary ügyvezető igazgatója azokat a problémákat, amelyekkel az élelmiszeripari cégeknek nap, mint nap meg kell küzdeniük. Egyre több nem is képes kezelni ezeket: az élelmiszeripari tevékenységet végzők körében közel harminc százalékkal nőtt a cégek fizetésképtelenségi mutatója az idei év első negyedében 2011 azonos időszakához képest.
Ez pedig – ahogy a Coface Hungary Hitelbiztosító elemzéséből kiderül – rosszabb, mint az 5 százalékponttal alacsonyabb országos átlag. Az élelmiszeripar egyik sajátossága Magyarországon, hogy nagyon sok a vállalkozás a szektor méretéhez képest, s a struktúra nem hatékony. Ugyanakkor azonban jelentősége is nagyobb az ágazatnak, mint ami a GDP-n belüli súlyából fakadna – ezért is nagyon fontos a gazdaság egésze szempontjából, hogyan alakulnak trendjei. Ugyanis hiába csak mintegy 1 százalékát teszik ki az élelmiszeripari vállalkozások az összes – durván 550 ezer – magyarországi társas vállalkozásnak, a szektor GDP-hez való hozzájárulása 2,5 százalékos, s még jelentősebb a külkereskedelemben játszott szerepe. Nem véletlen, hiszen szinte nincs olyan területe a gazdaságnak, amellyel – akár felhasználóként, akár (be)szállítóként – ne kapcsolódna valamilyen módon.
A Coface adatait górcső alá véve látható az is, hogy az elmúlt évek hazai gazdaságot sújtó csapásait nehezen viseli az élelmiszeripar. Ugyan az eljárások száma alacsony (az összes regisztrált eljárás pár százalékát teszik ki); s az eljárások alá vontak jellemzően 300 millió forint forgalom alatti, azaz kisebb vállalkozások, de nagy kérdés, hogy a megszűnő vállalkozások bevételei a társasággal együtt eltűnnek, vagy a feketepiacra kerülve adózatlan és ellenőrizetlen formában jelennek - e meg. Az esetek 64 százaléka egyébként végelszámolás, ezen belül is a kényszer-végelszámolások voltak a legjellemzőbbek a szektorban az idei év első három hónapjában. Az ügyek másik nagy hányadát a felszámolások teszik ki; a vizsgált időszakban pedig összesen csak egy csődeljárást kezdeményeztek.
A szektor nagy problémája, amit a piaci szereplőknek kezelniük kell(ene), hogy évről-évre nagyon nagy kilengésekkel jellemezhető környezetben kell eredményt elérni. A gyakran módosuló törvényi/szabályozói környezet, változások az adófeltételekben (például az általános forgalmi adó kulcsa, továbbá az elérhető uniós források/pályázatok, nem beszélve az alapanyagárak hullámzásáról, és az árfolyamkilengésekről – ezek mind-mind alapvetően befolyásolják egy-egy év eredményességének mértékét. Ráadásul még nem szóltunk az időjárási tényezőről, ami pedig az élelmiszeripar számára – az alapanyagot szállító mezőgazdaság révén – ugyancsak óriási hatásokat gyakorol az ágazat szereplőinek teljesítményére- sorolja Kárpáti.
Az élelmiszeriparon keresztül plasztikusan bemutatható, hogyan működnek a tovagyűrűző hatások a magyar gazdaságban. Az élelmiszeripar ugyanis az a szektor, amely egyrészt a mezőgazdaságon alapul, másrészt, amelytől az élelmiszerkereskedelem is függ. Mivel a láncon belül, annak minden (lánc)szemére jellemző a forrás- és forgóeszközhiány, valamint a szállítói hitelek terjedése, akár egy dominó eldőlése végighullámozhat az egész láncolaton. Az élelmiszeripari cégek a kereskedelmi láncok gyakori késedelmes teljesítése miatt, azok finanszírozására kényszerülnek, míg magukat az élelmiszert előállítókat a saját beszállítóik, azaz az alapanyagot szolgáltató állattenyésztők, illetve növénytermesztők finanszírozzák, amelyeknek pedig a takarmánygyártók, illetve a vetőmagot és kemikáliákat szállítók kénytelenek szállítói hiteleket biztosítani.
Az ebben a formában igen hosszú ideig kint lévő pénzek állománya pedig nagyon nagy – amit Kárpáti egy döbbenetes adattal illusztrál: az állattenyésztéssel foglalkozó cégek által a takarmánybeszállítóknál kint lévő teljes hitelállomány, egy időben mintegy 40 milliárd forintra rúg. A szállítói hitelek állománya egyébként meghaladja a banki hitelekét ebben a körben. Az egyik oldalon szállítói hiteleket kapó élelmiszeripar ugyanakkor maga is haszonélvező, mivel a nagykereskedelmi láncok – a struktúra és az éles verseny miatt – hosszútávon finanszíroztatják magukat a (be)szállítóikkal. Az árak ráadásul nyomottak a verseny miatt, amivel persze a fogyasztók is jól járnak. Összességében ugyanis például egy alapanyagár-emelkedés valahol a láncon belül megakad, s a végfelhasználó már nyomottabb (alacsonyabb) áron kapja meg a terméket, mint ami indokolt lenne. Ez persze végig negatívan érinti a láncon belüli szereplőket, köztük a középen található élelmiszeripari cégeket.
Az élelmiszeripar sajátságos kilengésekkel rendelkezik – mutat rá Kárpáti Gábor. Ez tükröződik a cég módszertana szerinti kockázati besorolás mutatóiban, s azok összehasonlításában is az országos átlaggal. A Coface által vizsgált élelmiszeripari vállalatok viszonylag jól követik az összes hazai vizsgált cégek kockázati megoszlását mutató országos átlagot, persze sajátosságokkal. Ilyen például az, hogy a 3-as, és 4-es besorolással rendelkező, fokozott kockázatra utaló minősítésű csoportokba arányaiban valamivel kevesebb élelmiszeripari cég tartozik, mint az országos átlag. A legtöbb vizsgált cég (ebben az ágazatban is) az 5-ös kategóriába esik, abba, amelyik még elfogadható kockázatot jelent, de a hosszabb távú életképessége erősen kérdéses. Az ide tartozó cégek bármerre billenhetnek.
Ugyanakkor az élelmiszeripari cégek szintén néhány százalékkal nagyobb arányban tartoznak a jobb kockázati csoporthoz, aminek vélhető oka, hogy ebben az ágazatban elég jelentős a külföldi tulajdonosi kör, ami nagyobb tőkeerőt, illetve stabilabb hátteret is jelent, s ez megjelenik a minősítésekben is. Ebben egyébként szerepet játszik az is, – ahogy a Coface évek óta jelezte – valamelyest csökkenőben van az élelmiszeripari társaságok nemzetközi versenyhátránya. Ez részben annak köszönhető, hogy több ágazatbeli vállalkozás az elmúlt években előremenekült, azaz beruházott, fejlesztett. Egy további ok a kiszámítható keresletben keresendő: élelmiszeripari termékekre mindig is szükség van és lesz, idehaza és a külpiacokon egyaránt.
Mindez persze messze nem jelenti azt, hogy a piaci szereplők nyugodtak lehetnek – akár az ágazatban tevékenykednek, akár az élelmiszeriparhoz bármilyen minőségben kapcsolódnak. Nagyfokú óvatosságra továbbra is nagy szükség van – hangsúlyozza Kárpáti, hozzátéve: lehetőség szerint az üzleti kapcsolat kialakításának az első lépésétől. A szakember éppen ezért a megelőzésre helyezi a hangsúlyt, emlékeztetve, hogy a partnerek miatt adódó fizetési problémák kizárására, de legalábbis mérséklésére az üzlet minden fázisában van lehetőség, kezdve az előzetes információgyűjtéstől, a minősítéseken át, egészen a folyamatos monitorozásig. Sajnálatos módon azonban még a legkörültekintőbb cégeket is utolérheti a „baj” – amit azonban szintén lehet a helyzetnek megfelelően a leginkább optimálisan kezelni – hívja fel a figyelmet Kárpáti. Az azonnali reakció a leghatékonyabb az ilyen esetekben – mondja, példaként említve, hogy akkor van a legnagyobb esély a baj orvoslására, ha már egy harminc napos fizetési késedelem esetén is igénybe veszi az érintett vállalkozás a követeléskezelési szolgáltatásokat.
A Coface egy tízes skálán osztályozza a cégeket, ahol az 1-es a legrosszabb, a 10-es a legjobb besorolás. Ezen belül az 1-3 nagyon rossz és instabil gazdálkodást, a 4-5 nagyobb, de még viselhető kockázatot, s hosszabb távon nem stabil kilátást jelez; a 6-os és az afeletti besorolás pedig azt mutatja, hogy a cégnek közép- vagy hosszabb távon jók a kilátásai.
