A bevándorlás kérdése mint politikai fegyve

Valamennyi szinten és rendszeresen viták folynak arról, hogy hány embernek kellene menedéket keresnie a kontinensen, nem is beszélve arról, hogy mi történjék azokkal, akiket Európa elutasít. Voltaképpen az unió valamennyi országában a migráció hevesen vitatott téma, a médiajelentések és a politikai döntéshozók gyakran az illegális migránsokkal szembeni negatív közvélemény-attitűdökhöz igazítják a kérdést. A különböző tagállamok különböző érvekkel és módszerekkel igyekeznek válaszolni az illegális bevándorlás kihívására. A francia radikális konzervatív jobboldal egyik prominens képviselője, Philippe de Villiers, az elmúlt hetekben népszavazást követelő petíciót terjesztett honfitársai elé, amelyet közel 2 millióan írtak alá. Ez az esemény alkalom annak vizsgálatára, hogy a bevándorlás kérdése milyen szerepet játszik a mai francia, illetve általában az európai közéletben.

A bevándorlás kérdése és az európai közvélemény

A legutóbbi Eurobarometer megerősíti, hogy a tagállamok polgárainak döntő többsége (10-ből 7) közös európai fellépést szeretne az illegális bevándorlás megfékezésének érdekében. Az Európai Tanács kiemelten kezeli a kérdést, hangoztatván, hogy „az Unió és tagállamai minden eddiginél intenzívebben dolgoznak azon, hogy hatékony, emberséges és biztonságos európai migrációs politikát alakítsanak ki”. A migrációs áramlások számos ország lakosai számára az első 5 leginkább aggodalomra okot adó jelenségként szerepel. A 2024 májusában elfogadott Migrációs és menekültügyi paktumugyanakkor egyesek megítélése szerint nem ad elégséges választ a problémára.

Az Európa-szerte egyre erőteljesebben és egyértelműbben előretörő radikális, szélsőjobboldali pártok érvrendszerének a bevándorlás megfékezésének a kérdése alappillérét jelenti. Szeptember második hétvégéjét két jelentős politikai esemény fémjelezte Európában: egyrészt az a 150 000 fős londoni tüntetés, amely a brit szélsőjobboldal egyik vezető személyiségének, Tommy Robinsonnak a felhívására szerveződött, másrészt pedig az Alternatíva Németországért (AfD) német radikális jobboldali párt eredménye az észak-rajna-vesztfáliai önkormányzati választások első fordulójában, amelyen a párt megháromszorozta szavazóinak számát. Ez az áttörés, amelyet egy olyan nyugat-németországi régióban értek el, amely eddig ellenségesen viszonyult az AfD által propagált eszmékkel szemben, emlékeztet a Rajna túloldalán zajló politikai elmozdulásra, amelyet Franciaországban és Nagy-Britanniában már évek óta tapasztalunk.

A szélsőjobb hatalomra kerülése e három európai demokráciában minden eddiginél egyértelműbben a küszöbön áll. A bevándorlás pedig az a közös szál, ami legfőképpen összeköti őket egymással. Az AfD a közvélemény-kutatásokbanjelenleg a tavaly május óta hatalmon lévő német konzervatív párt, a CDU/CSU szintjén áll, míg a Nigel Farage nevével fémjelzett brit Reform UK 14 ponttal előzi meg a 2024 júliusában megválasztott Munkáspártot. A Nemzeti Tömörülés eközben folyamatosan tartja domináns pozícióját a francia politikai színtéren, a szavazók közel 33%-ával. A radikális nacionalista mozgalmak természete abban gyökerezik, hogy szüntelenül szükségük van egy ellenségre, akit a nemzettel szembenállóként képzelnek el, és ez lehetővé teszi számukra, hogy egyszerű, mindenki által érthető válaszokat adjanak a honfitársaikat leginkább érdeklő kérdésekre.
Népszavazást követelő petíció a bevándorlásról Franciaországban

Ebben a kontextusban kell értelmeznünk azt az indítványozást is, amelyet a szuverenista, euroszkeptikus konzervatív volt EP képviselő, Philippe de Villiers kezdeményezett szeptember elején, „Mentsük meg Franciaországot: követeljünk népszavazást a bevándorlásról” címen. A petíció minden bizonnyal a napokban eléri a 2 millió aláírást. Ezt a számot nem lehet figyelmen kívül hagyni, még akkor sem, ha – amint ezt számos médium kiemeli – egy személy többször is aláírhatja a szóban forgó petíciót.

Maga az a tény, hogy de Villiers kezdeményezése ilyen nagy port kavart, az azt aláíró számos jobboldali politikus üdvözlő szavai, illetve a magában az indítványban szereplő érvek mindenképpen indokolttá teszik, hogy foglalkozzunk vele, és hogy górcső alá vegyük annak szövegét. Annál is inkább, mert ez a rövid szöveg magába tömöríti mindazokat az elgondolásokat, amelyek a radikális jobboldal koncepciójának és érvrendszerének alapját képezik.

Kétségtelenül de Villiers jó stratégiai érzékének tudható be a népszavazási forma, mint a közvetlen demokrácia kifejezésmódjának bevetése. A képviseleti demokrácia válsága figyelmeztet arra, hogy a demokráciának új kifejezési módozatokra van szüksége, amelyek közül a népszavazás az egyik legfontosabb és legkézenfekvőbb eszköz. Ezt a formát sürgeti az a júliusban Franciaországban benyújtott petíció, amely az egyes rovarirtószerek mezőgazdasági újraalkalmazását engedélyező Duplomb törvény elleni népszavazást követel.  Ez az indítványozás alig 2 hét alatt elérte a 2 millió aláírást, ezzel mintegy precedenst teremtve (nb: 500 000 aláírás szükséges ahhoz, hogy az érintett kérdésben parlamenti vitát kezdeményezzenek).

De térjünk vissza a bevándorlással kapcsolatos népszavazást sürgető indítványhoz. „Vészhelyzetben vagyunk. A bevándorlás már nem csupán egy probléma a sok között: ez a központi kérdés, amely minden másnál fontosabb. Hazánk lakossága lecserélődik. Az életmódunk (l’art de vivre) átalakulóban.  Civilizációnkat felcseréljük egy másikra. Ha semmit nem teszünk, Franciaországnak vége” – ezzel a drámai felütéssel indul a petíció szövege. Igencsak egyértelmű, hogy ezt a retorikát az indítványozó de Villiers Renaud Camus „Nagy felcserélés” elméletére alapozza.

„Veszélyben az európai civilizáció” – azaz a „Nagy felcserélés” (Grand remplacement) vitatott teóriája

A „nagy felcserélés” kifejezés az utóbbi években valósággal belopakodott a bevándorlással kapcsolatos politikai vitákba. A kifejezés először 2011-ben jelent meg Franciaországban Renaud Camus író írásaiban. A szerző szerint a „nagy felcserélés” arra a tényre utal, hogy „az Afrikából és a Maghreb országokból bevándorló népesség felváltott egy másikat, az őshonos franciákat”.

Camus a kifejezéssel arra utal, hogy szerinte az uralkodó elitek módszeresen cserélik fel a tősgyökeres európai lakosságot nem európai eredetű népcsoportokkal. A Nagy Felcserélés fogalmát hamar magáévá tette a francia jobboldal jelentős része, így például a Nemzeti Front egyes politikusai, Jean-Marie Le Pennel az élen (Marine Le Pen ugyanakkor tartózkodik a kifejezés használatától).

Camus elmélete nemzetközi visszhangot kapott 2019 márciusában, a Új-Zélandon történt christchurchi terrortámadás kapcsán. Brenton Tarrant, az 51 ember halálát okozó mészárlás elkövetője kiáltványt tett közzé „A nagy felcserélés” címmel. A baloldal kihasználta ezt az eseményt, hogy hiteltelenítse a „nagy felcserélés” koncepcióját, és Camus tézisét szélsőséges ideológiával társítsa, azzal vádolva, hogy az a felsőbbrendűséget hirdető terrorizmus inspirációjának forrása. Camus közvetlenül a terrorcselekményt követően kategorikusan kijelentette, hogy semmilyen összefüggés nincs az ő írásai és a terrorista akciója között, akinek tettét azon nyomban elítélte. Ezt 2021-ben a francia bíróság is megerősítette.

Camus teóriája (bár ő maga azt állítja, hogy nem egy elméletről, hanem napjaink leginkább szembeötlő valóságáról van szó) tehát egy igencsak megosztó jelenség, az író maga pedig egyesek által iszonyattal, mások által rajongással fogadott figura. Egyesek a szélsőjobboldali, identitárius reneszánsz, az elharapódzó idegengyűlölet központi alakját látják benne; mások a korunkat meghatározó folyamatok – és legfőképpen: a migráció – legkíméletlenebb elemzőjeként, szinte prófétaként tekintenek rá.

A politikusok és a médiumok túlnyomó többsége számára a „nagy felcserélés” teóriája fikció,  összeesküvés-elmélet, afféle rasszista vízió, amely nem támasztható alá semmilyen tudományos, történelmi vagy számszerű ténnyel. Az elmélet kritikusai a számadatokra és a bevándorló népesség országos területen élő százalékos arányára mutatnak rá. A „nagy felcserélés” elméletének hívei ugyanakkor rámutatnak, hogy a koncepció egy olyan folyamatról szól, amelyet a bevándorlók országos népességen belüli folyamatosan növekvő aránya is alátámaszt.

Mit mondanak a számok?

A francia Statisztikai és Gazdaságtudományi Intézet (INSEE) szerint a bevándorló népesség teljes népességen belüli aránya 1946-ban 5%-ról 1975-re 7,4%-ra, 1999-re 7,3%-ra, 2021-re pedig 10,3%-ra emelkedett. A tényleges adatok tehát némiképp ellentmondanak a migráció előrejelzett hullámát előtérbe helyező fantazmagóriájának. Az EU nettó migrációs egyenlege az elmúlt tíz évben körülbelül egymillió fő körül maradt, kivéve 2022-t az ukrán menekültek beáramlása miatt. Ezt a stabilitást az EU-ba illegálisan belépők számának 38%-os csökkenése kíséri 2024-ben, ami a legalacsonyabb adat 2021 óta, amikor a népességmozgásokat a COVID korlátozta. Ami pedig Franciaországot illeti, nem tartozik a legvonzóbb célpontok közé a potenciális bevándorlók számára; épp ellenkezőleg: 2024-ben Nyugat-Európában a tizenhetedik helyen áll a bevándorlók népességen belüli arányát tekintve.

Végsősoron a bevándorlással kapcsolatos aggodalmak egy globálisabb kontextus részét képezik, amelyben a bevándorlók valójában nem az okozói, hanem annak sokkal inkább a megtestesítői. A gazdasági kihívások, az infláció, a csökkenő vásárlóerő mind olyan helyzetet teremtenek, amelyben hajlamosabbak vagyunk ezeknek az érveknek a meghallására. Mindezekhez társul az identitásvesztés (képzelt vagy valós) réme, amelyet egyre több szerző és politikus vizionál.

Esetünkben nyilvánvaló, hogy egy, csupán a számadatok függvényében elvégzett elemzés nem tekinthető kielégítőnek. Egyértelmű, hogy más értékekkel (esetünkben pedig pontosan azok elvesztésével) kapcsolatos reakciók tükröződnek a fentebb említett megnyilvánulásokban. És pontosan ezek azok az érzelmek, amelyekre az érzékelhetően előretörő radikális jobboldali pártok Európa, sőt világszerte építenek programjaik megfogalmazásakor.