Mikortól számít egy állam hadviselő félnek?
Tehát mit mond erről a jog? Azt rögtön érdemes tisztázni, hogy egy állam esetleges bekapcsolódása a konfliktusba annak érdekében, hogy Ukrajna segítségére siessen az agresszorral szemben, nem lenne ellentétes a nemzetközi joggal (annak is a másik állam ellen fegyveres erő alkalmazásának jogosságát tárgyaló ágával), hiszen Ukrajna kért ilyen segítséget, és egy ilyen bekapcsolódás a kollektív önvédelem esetébe esne. Amennyiben egy állam bekapcsolódna a konfliktusba Ukrajna oldalán, az nem csupán nem sértené meg az erőszak alkalmazásának ENSZ Alapokmányban lefektetett tilalmát, hanem azt is jelentené, hogy amennyiben Oroszország válaszul megtámadná a beavatkozó országot, az megint csak agresszió lenne, hiszen a támogató állam kollektív önvédelmet gyakorolna, tehát jogosan alkalmazna erőszakot, amely nem hívná fel Oroszország önvédelemhez való jogát, tehát Oroszország jogellenesen támadna vissza. A beavatkozás elkerülésének tehát összességében nem jogi, hanem politikai okai vannak.
Ettől eltérő kérdés azonban, hogy ki számít hadviselő félnek a nemzetközi jog szempontjából. A nemzetközi humanitárius jog határozza meg azt, hogy egy fegyveres összeütközésben milyen szabályok vonatkoznak a hadviselő felekre – függetlenül attól, hogy ezen hadviselő felek jogosan vagy jogtalanul vesznek részt a konfliktusban. Ha van háború, bármilyen okból, akkor arra szabályokat állapít meg. Itt a kulcskérdés tehát az, hogy tényszerűen van-e fegyveres konfliktus és ki számít hadviselő félnek. Ez a kérdés azért létfontosságú, mert ha egy állam hadviselő fél, akkor vonatkoznak rá a humanitárius jogi szabályok (aminek megsértéséért az egyének felelősségre vonhatók), adott műveletben a katonái és katonai objektumai legitim katonai célpontnak minősülnek, tehát támadhatók, és ők is jogszerűen támadják az ellenfél katonáit és objektumait.
Az, hogy katonái legitim katonai célpontnak minősülnek, azonban még mindig nem azt jelenti, hogy adott esetben Oroszországnak joga lenne megtámadni a támogató államot, mert ha megtámadná, agressziót követne el. Viszont ha megtámadná (jogszerűtlenül), akkor a támadó állam agressziót ugyan elkövetne, de a nemzetközi humanitárius jogot nem sértené meg azáltal, hogy pl. jogszerű katonai célpontot támad. A két jogterület: az agresszió kérdése és a humanitárius jog megsértése (ami lehet háborús bűncselekmény) elválik egymástól. Oroszországra lefordítva: ha egy nyugati állam Ukrajna segítésére beavatkozna a konfliktusba, Oroszország agressziót követne el, ha a nyugati államot visszatámadná, ugyanakkor ugyanabban a műveletben, ha legitim katonai célpontot jogszerűen támad, a humanitárius jogot nem sértené meg (akkor sértené meg, ha pl. civil célpontot támadna szándékosan).
Arra, hogy mikor válik egy állam hadviselő féllé azáltal, hogy segítséget nyújt egy hadban álló államnak, a nemzetközi jognak nincs tételes válasza, a nemzetközi bíróságok által hozott ítéletekből ismerhető joggyakorlat adhat irányt, ám azt is le kell szögezni, hogy ilyen kérdés nem merült még fel nemzetközi bíróság előtt, ezért csupán más esetekből kaphatunk támpontokat. Azt érdemes mindenesetre leszögezni, hogy az ilyen kérdéseket a nemzetközi jog meglehetősen pragmatikusan közelíti meg: a tények alapján igyekszik eldönteni, és nem a hivatalos nyilatkozatokhoz, hadüzenethez vagy egyéb politikai megnyilvánulásokhoz köti.
Adott esetben a hadban álló felek kérdésének eldöntése egy bíróság dolga lenne. Oroszország és Ukrajna esetében például nem kérdés, hogy hadviselő felek, de mit mond a jog arról az államról, amely támogatja az egyik felet, ő mikor válik részesévé a konfliktusnak? És még fontosabb, hogy melyik ponton, amikor milyen módon támogatja? Fegyverrel? Kiképzéssel? Információval? Politikailag?
Korábbi esetekben többször vizsgálták bíróságok az ehhez kapcsolódó kérdéseket, ám ezekben a korábbi esetekben a bíróság vizsgálódásának alap tárgya nem az volt, hogy egy adott állam részese-e egy konfliktusnak, hanem más szemszögből közelített a kérdéshez, mégis, jobb híján, ezek tudnak csak kiinduló pontként szolgálni.
Az egyik eset, melyből kiindulhatunk, az ún. Nicaragua-ügy volt, mely során a Nemzetközi Bíróság azt vizsgálta, hogy a Nicaraguában tevékenykedő, az Egyesült Államok által támogatott contras nevű fegyveres csoport jogsértő cselekményeiért felelős-e az USA. Ennek során a Bíróság annak megállapítására, hogy a támogató állam felelőssége fennáll-e a támogatott csoport jogellenes (emberi jogi és humanitárius jogi normákat sértő) cselekményeiért, azt állapította meg, hogy az USA segítsége, amely megnyilvánult anyagi, szervezési, kiképzési, ellátási, felfegyverzési támogatásban, nem elégséges ahhoz, hogy az USA is felelős legyen a jogsértésekért, hiszen a Bíróság szerint ezeket a jogsértéseket a contras az USA általános ellenőrzése nélkül is el tudta követni.
A jugoszláv ügyekben eljáró nemzetközi büntetőtörvényszék az ún. Tadiç ügyben, annak eldöntéséhez, hogy külső állam támogatása egy fegyveres csoport irányában nemzetköziesíti-e az adott konfliktust, azt mondta ki, hogy önmagában attól, ha egy állam fegyverekkel, kiképzéssel, pénzzel támogat más fegyveres szervet vagy fegyveres csoportot, nem tekinthető úgy, mintha a cselekményt maga a támogató állam nevében tették volna. Viszont az sem szükséges hozzá, hogy a támogató állam kifejezetten parancsot adjon. A Jugoszláv Törvényszék szerint ha pénzügyi támogatás, kiképzés vagy műveleti támogatás mellett a támogató állam a műveleteket együtt szervezi, koordinálja vagy tervezi a másik fegyveres csoporttal, tehát teljes ellenőrzést gyakorol a támogatott csoport felett, akkor lehet úgy tekinteni, hogy a támogatott csoport tevékenysége de facto a támogató állam tevékenysége.
Tekintettel arra, hogy fenti két esetben a bíróságok nem egy támogató állam hadviselő félként való természetét vizsgálták, önmagában ezekből nem lehet kiindulni. Ugyanakkor egy másik nézőpont szerint azt kell vizsgálni, hogy a támogató fél tevékenysége alkalmas-e arra, hogy kárt okozzon az ellenfélnek, és ha igen, akkor a támogatott állammal szorosan kell koordinálnia a műveleteit, hogy azt mondhassuk, ugyanabban a konfliktusban részesek. A koordináció mélységére nincs egzakt követelmény, ám az elégnek tűnhet, ha mindkét félnek van szerepe a döntéshozatalban a műveletek koordinálása során.
A fentiekből az tűnik ki, hogy egyrészt nincs kész lista arról, hogy milyen támogató tevékenység esetén válik a támogató állam is hadviselő féllé, másrészt pedig az, hogy a válasz valahol az anyagi segítségnyújtáson, kiképzésen túl a műveletek közös szervezése, tervezése, koordinációja, illetve a kár okozása között lesz valahol.
Nem véletlen hát, hogy a támogató államok, különösen az Egyesült Államok, legtöbbször nagyon óvatosan nyilatkoznak a kérdésben. Az USA például többször megerősítette, hogy csak olyan támogatást nyújtanak Ukrajnának, ami nem alkalmas támadásra, vagy azt, hogy csak olyan információt ad át Ukrajnának, mely a védekezéshez szükséges. Máskor viszont a hírek ennek épp ellenkezőjéről számoltak be. Ezek valóságtartalmát, az együttműködés mértékét nem fogja a nyilvánosság látni, ugyanakkor érezhető az a törekvés, a kommunikáció szintjén is, hogy igyekeznek még a látszatát is elkerülni annak, hogy a támogató államok részesei a konfliktusnak, és átlépnék azt a bizonyos, fent említett, nem is teljesen világos szabályt. Többek között éppen ezért neuralgikus pont minden egyes esetben az újabb fegyverek átadásáról szóló döntés is.
Végső soron fel kell ismerni, hogy a kérdésben nem is feltétlenül az amúgy sem teljesen világos jogi szabályozás lesz döntő, hanem inkább az, hogy az érintett államok minek értékelik a támogatást. Pillanatnyilag úgy tűnik, és remélhetőleg így is marad, hogy nemhogy a nyugati államoknak, de Oroszországnak sem érdeke, hogy a nyugati segítséget részvételnek minősítse, hiszen annak beláthatatlan következményei lehetnek. Az azonban biztos, hogy tojáshéjon táncolunk, és a tojáshéjakra mindannyiunk érdekében vigyázni kell.
